2019. szeptember 28., szombat

Egy haldoklóhoz



Fájdalom

A fájdalom átjárja testét,
úgy hal a remény,
időtlen száguldás az élet,
és ő jönne felém.
Áthat a lélek, belém mar,
cudar félelmek között,
lelkébe béke költözött.

Nyugtató

Sejtjeid feladták,
már nem küzdenek tovább,
elfoglalta helyét a bánat.

Tort ül felettünk az idő,
megtréfált minket a tér,
félelem nem ér el, tréfálkozol,
megnyugtatsz engem.

Hajnalig

Hajnalig voltam fent ma is.
Hozzád igyekeztem,
hogy megnézzem,
mit tett az eső,
nem ázott-e be a tető?

Hajnalig róttam az utcákat.
Félvállról vett szavak,
súlyosan válladra hullanak.
Megérint magányod,
ahogy magadat viseled,
büszkén, kínok között is emberi.
Hangod csendes, szerényen kéred,
hogy ne felejtselek el téged.

(Budapest, 2018. augusztus)

2019. szeptember 23., hétfő

Vihar előtt legnagyobb a csend



A cukorka bolt előtt áll. Nézi a kirakatot, a sok szép, színes cukorkákkal teli üvegtartót. Gyerekkorában állt meg így a Pozsonyi úton, egy trafik előtt.
- Nézd, mama! Sípcukor – mondta minden reggel, amikor Szentistván parkba mentek a mamával.
Rázúdultak az emlékek, a gyerekkor legszebb emlékei. Különösen egy ragadt meg benne az évtizedek során, Panniról alkotott képe, amit nem fakított az idő.

Állhatatos gyerek volt, sosem hagyta nyugodni, ha a fejébe vett valamit. Küzdött érte. Mindig elérte a célját, ha meg akart kapni egy labdát, vagy egy felhúzható versenyautót. De a sípcukor, Isten tudja miért, az más. Azt ki kell érdemelni. Azt nem lehet csak úgy megkapni. Ezek a reggeli szertartások. Ő ott áll a kirakattal szemben, és szabadjára engedi a fantáziáját. A kakas nyalókát megkaphatta volna, de a sípcukor nem tartozott a könnyen elérhető édességek közé.
- Veszek neked Pischingert – mondta a mama ilyenkor. – De csak hazafelé.
Ennek a süteménynek varázslatos neve volt. Egy habos, kakaókrémes, csokoládéval bevont fánktészta, amely a nevében hordozta a titokzatosságot, amit csak félve lehet kimondani. A presszós nő sokáig főzte a kávét. Addig ő összeszedte a bátorságát, mert ki kellett mondania a sütemény nevét. Szégyellte, hogy ilyen nevet adnak egy kedvencnek, de hát, nem volt mit tenni, ki kellett mondani, ha meg is akarta kapni.
- Tessék, fiatalúr, mit adhatok? – mosolygott a presszós nő. Szándékosan kivárt, tudta, eltart egy darabig, amíg a fiúcska kimondja a bűvös szót.
- Pis…
- Igen, hallgatom.
- Azt az izét kérem.
Mama nevetett. Minden nap eljátszották ezt a játékot, amikor betértek egy kávéra, és arra a furcsa nevű süteményre.
- Ez komoly dolog, kérem. Én izét nem ismerek. Tud olvasni? – kérdezte a megszeppent fiúcskát a presszós nő.
Érdekes, hogy az emlékezetében megmaradt ez a lány. Fekete blúz, fekete szoknya, és fehér simára vasalt előke, vagy inkább kötény. És a mosoly az arcán. Életében először érzett vonzalmat valaki iránt. Ismeretlen, homályos érzés. Izgalomba hozta, amikor meglátta a lányt. De igazából nem tudta, hogy mit is érez. Húzta az időt.
- Persze, hogy tudok olvasni – mondta magabiztosan. Mama odakapta a fejét, miközben kortyolgatta a forró feketét.
- Már honnan tudnál? – kérdezte.
- Apa tanított meg rá.
- Dehogy tanított, honnan veszed?
- Tessék. Az van odaírva a táblára, hogy Férfiak, a másikra meg hogy Nők – mutatott a fiúcska a szembe levő ajtókra.
- És ide mi van írva? – csapott le rá a presszós nő.
- Pisi.
- Nem, nem az. Olvasd el figyelmesebben!
- Pisinger.
- Úgy van - mondta felszabadult nevetéssel a presszós nő. – Kér rá tejszínhabot a fiatalúr?
- Kérek – szólt határozottan a fiúcska, és nagyon elégedett volt magával. Ezért még a sípcukrot is megkaphatom – gondolta, és elkomorult. Lehet, hogy azért ennél többre lesz szükség.

Pálmai bácsi, az öreg zsidó a másodikon lakott. Az volt a szokása, hogy amikor találkoztak, megkérdezte a fiútól, elég bátor-e?
- Persze, hogy az vagyok – válaszolt megjátszott sértődöttséggel a fiúcska.
- Lássuk! Mondd ki, hogy faszagyerek vagyok!
Pálmai bácsi ilyenkor egy cukorkával jutalmazta a bátorságot. Amikor a mamának dolga volt, el kellett mennie, akkor a fiút bízta meg azzal, ha csöngetnek, akkor menjen, és nyissa ki a liftet. De ne menjen fel senkivel, mert nem fog tudni lejönni, csak a lépcsőn.
- Kicsi vagy még, a lift nem érzékeli a súlyodat – mondta a mama. – A liftpénzt megtarthatod.
Harminc fillér volt egy menet, fölfelé. Két menetből már megvolt egy gombóc fagylalt Medvééknél, a Visegrádi utcában. Egy nap, hiába keresett többet a liftezéssel, legfeljebb két gombóc fagylalt árát tarthatta meg. A többit be kellett dobnia a gázóra melletti papírdobozba.
Ma jól keresett. Vívódott, menjen Medvéékhez, vagy titokban sétáljon el a Pozsonyi útra, és vegye meg, az annyira áhított, a kirakatban kívánatosan mosolygó sípcukrot? A Pozsonyi úti séta mellett döntött, de, egyedül nem mert nagyobb utat megtenni, mert mama megtiltotta, hogy elcsavarogjon, amikor dolga van. Pannit hívta. Panni a zöldséges lánya, már iskolás nagylány. Sokan megfordultak utána, mert szőke, hosszú haja vonzotta a férfiak tekintetét, és kezdett gömbölyödni is, ahol kellet. Csípője is szélesedett, ahogy a kamaszlányoknak, mikor megérnek, és zamatos, kívánatos gyümölcsként kínálják magukat a világnak. A fiút azonban, nem izgatták Panni domborulatai, ő a lábaiért volt oda. Gyakran töltötték együtt, az időt, mert a mama Pannira hagyta, ha hosszabb időre el kellett mennie, és nem vihette magával a fiút. Ilyenkor átment hozzá, és ott töltött néhány órát. Panni mesélt neki, vagy játszottak. Láthatólag, a lány is élvezte a dolgot, mert nem csak a pénzre volt szüksége, amit kapott a felügyeletért, de a fiú okos, nyílt tekintete, intelligenciája is lenyűgözte.
- Elkísérsz? – kérdezte a fiúcska, és reménykedett, hogy a lány, igent mond neki.
- Persze. Mit kapok érte? – incselkedett a lány a fiúval.
- Fagylaltot. Megfelel?
- Nagyon is. De van egy kis dolgom, mielőtt elmegyünk. Aztán, útba ejtjük az boltot, és mehetünk is.
Panni okos volt, tudta, nem csavaroghat el a fiú anélkül, hogy ne tudnák, merre jár. Gondolta, bemegy a boltba, és szól az anyjának, hogy a fiúval van. Ne aggódjon érte mama, ha hazajön, és nem találja.

Meleg nyári nap volt, és Pannin csak egy szál ruha volt, amit eléggé felhúzott, amikor leült az íróasztalához.
- Meg kell csinálnom a leckémet – mondta a fiúnak. – Mikor is mész iskolába?
- Az ősszel. Ide nem messze, a Csanádi utcába.
- Én is odajártam. De ősztől már középiskolás leszek.
A fiú figyelte, ahogy a lány koncentrál. Néha a szájába veszi a ceruzát, és megrágja a végét. Letérdelt a földre, és nézte a lány gyönyörű lábait. Közelebb ment, és átölelte az annyira vonzó testrészeket. Panni nem húzódott el, gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét. Valami borzongás futott át a testén. Magához húzta a kisfiút, aki egészen szorosan ölelte őt. Hallotta a gyerek zihálását. Soha nem érzett hasonlót. Kigombolta a ruháját. A fiúcska a mellei közé fúrta fejét, és sírni kezdett. Érezte, ahogy a meleg könnyek szétáradnak a testén. Lassú, hullámzó mozgása ösztönösen arra késztette, hogy maga is a fiúval mozogjon. Panni még nem érzet ilyen gyönyört. Még nem fedezte fel a testét egészen, de tudta, valami olyasmi történt, ami soha többé nem fog megtörténni vele. A fiúcska zihálása is csillapodott. A pillanat, amikor a fiú teste megremegett, leírhatatlan volt. Ő nem tudta, mi történt, de amikor később visszaemlékezett azokra a csodálatos másodpercekre, nem volt számára kétséges, hogy a lány átsegítette őt élete első orgazmusán.

Csend lett. Nem szóltak, nem tudtak szóhoz jutni. Panni tért magához elsőként.
- Vihar lesz – mondta csendesen.
- Akkor nem megyünk most sehova? – kérdezte a lányt.
- Nem, de hoztam neked valamit – mondta, és kinyitotta a tenyerét. Egy sípcukor volt benne.

Budapest, 2019. július

Érintenélek



Lemondok rólad, nem vitázom.
Szűzen marad a gondolat,
Nem szégyenít többé az álmom,
Megőrizheted magad…

És ettől talán, még jobban szeretlek,
A lelkem is már megnyugvást talált,
Érintenélek, vonzásod bűvkörében,
Pillangószárnyként lobbannék halált.

Fanni



Zborovszky úr úriember volt. A szó szoros értelmében. Egy letűnt világ Adonisza, de leginkább Krúdy Szindbádja. Hosszú felöltőt viselt, és kalapot. Sála lazán a nyaka köré tekerve, elől, és hátul lelógott, különös, hangulatos összképet adva ősz hajú, szakállas tulajdonosának. Minden rendben volt vele. Most is sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét. A bohém világnak vége volt már, de szíve nem nyugodhatott. A fiatalasszonyok között mutatta magát. Shakespeare-t fordított az éjjel, alig aludt valamit. Kedvencei a szonettek. Nem volt elégedett az elődök munkáival, mert úgy érezte, a magyar nyelv használatával átalakítják a művek hangulatát. Számára az ó-angol eredeti megközelítése volt a cél. Arany fordításai álltak hozzá a legközelebb, de ezeket is magyar adaptációknak tartotta. Remekművek voltak, de a magyar nyelv lekoptatta róluk az évszázadok által rárakott patinát.

Jólesett a friss levegő. A parkban, ahol sétálni szokott, nyíltak az orgonák. Meglepődött, hogy már áprilisban bontogatják szirmaikat azok a virágok, amelyek máskor május előtt soha nem virágoznak. Az idén is korán jött a tavasz. Márciusban szinte, nyár eleji melegek voltak, de április elejére lehűlt a levegő. Zborovszky úr nem vette le a télikabátot, még nem készült fel a tavaszra. De lelkében ismeretlen, új érzések bukkantak fel, amit nem tudott hova tenni. Nézte a tónál a kacsákat, ahogy szépen, fegyelmezetten haladtak anyjuk után. Fannira gondolt, a fiatal teremtésre, aki egy hónapja szerelmet vallott neki. Fanni eljárt hozzá, angolt tanított neki. A lány képességei felkeltették az érdeklődését. Művelt, okos lány, kétszer olyan gyorsan haladt a nyelvvel, mint a korosztályának legtöbb fiatalja. Amíg középiskolában oktatta a nyelveket, nem találkozott hasonló jelenséggel, pedig sok tehetséges fiatalt készített fel a nyelvvizsgára. Latint is tanított, és nem csak angolból fordított, de ó-görögből is, Szophoklész, Euripidész, Aiszkhülosz drámáit. A lány jól ismerte fordításait, és ami igazán meglepte, rendkívül tájékozottnak mutatkozott a görög drámák világában. Egy alkalommal észrevette, hogy szétszórt, nem tud odafigyelni arra, amit mond neki.
- Valami baj van, kedves? Olyan, mintha máshol járna. Talán, untatom? – kérdezte az öreg, de nem akarta megbántani a lányt.
- Nem, nem. Semmi baj Zborovszky úr. Csak elkalandoztam egy kicsit. Azt hiszem, szerelmes vagyok.
- Az bocsánatos bűn, drága gyermek. És ki a szerencsés fiatalember?
- Nem fiatal már – komorult el Fanni. – Maga az kedves mesterem.
- Hogyan? Jól hallom? – lepődött meg az öreg. Mindig is nagy hatással volt a fiatal lányokra, modora, az őszes halánték mindig vonzónak bizonyult a fiatalok körében is. – Ugye, tréfál velem?
- Nem, eszemben sincs – mondta Fanni, és huncutul mosolygott. – Igen, magába szerettem, ez kétségtelen.
- Nem adtam okot, én azt hiszem.
- Nem, dehogy. Ön úriember. De észrevettem, ahogy megnéz időnként, amikor úgy gondolja, nem figyelek oda.
- Jó, talán elkövettem egy kis indiszkréciót, de megbántani semmiképpen nem akartam.
- Jaj, dehogy bántott meg! – kiáltott fel a lány. – Inkább jólesett. Különösen, hogy egy ideje magával álmodom.
- De én nem vagyok fiatal. Nem, ez ostobaság, már megbocsátson!
- Lehet. Gondolja, beteges a vonzalmam?
- Nem nevezném betegesnek, de megértheti, furcsa kicsit. A lányom lehetne.
- Á, értem. Apakomplexusra gondol. Felejtse el. Van apám, és szeretem őt, mint apámat. Maga más.
- Mitől lennék más?
- Mert vonz engem. Mert egy ideje csak magára gondolok, minden időmet a maga fordításainak olvasásával töltöm. És tetszik az a kép, amit kialakítottam magáról.
- A fordításaim alapján?
- Jaj, dehogy. Hiszen, nap, mint látom. Több időt töltök magával, mint a barátaimmal. Igazából nincsenek is barátaim.
- Drága Fanni, értem én, hogy vonzónak talál, mondjuk, úgy harminc évvel ezelőtt még fess ember voltam, de mára már csak egy vén medvének láthat, legfeljebb.
- Ó, nem. Férfinak látom, erős, és bátor férfinak, akinek van annyi önuralma, hogy el tudta rejteni érzéseit. De tudja meg, előlem nem lehet. De hiszen, ön remeg – mondta Fanni, és átölelte a férfit.

Zborovszky úr Fannira gondolt. Be kellett vallania magának, hogy megérintette a lány érzelmi kirohanása. Nem élhet vissza vele, hiszen ő már leélte az életét, és futó kalandokra már régen nem vállalkozott. Minden nap ajándék volt számára. A lány viselkedése meglepte ugyan, de nem találta különösnek. Talán, eleinte, de ma már másképpen gondol rá. Valami megmozdult a lelkében, és mintha a test emlékei is előkerültek volna. Néha fantáziált a lányról, még talán, vágyott is rá, de mégsem volt bátorsága bevallani magának, hogy vénségére megérintette a szerelem. A vizsgák szerencsésen lezajlottak, a lány dicsérettel végzett az egyetemen. Istenem, de gyerek még. Mit követett el, hogy az égiek ezzel büntetik. Lehetetlen, hogy közöttük bármilyen kapcsolat legyen. Fanni azt kérte, találkozzanak. Abból nem lehet baj. A virágokat nézte, ahogy a tavaszi szélben játszadoztak a serkenő lombok között, és illatukkal elkápráztatták az arra járót. A folyónál beszéltek meg egy találkozót. Zborovszky úrnak át kellett menni a vasúti felüljárón. Gyakran járt erre fiatal korában, nézte a vonatokat, elvágyott innen, messzire, távoli tájakra. Szerette a vonatokat. Vonzotta őt a sebesség, a száguldás öröme. A vasútnak van valami különleges szimbolikája. A végtelen érzése, a távolság illúziója, vagy az elvágyódás szimbóluma. A sínek mindig vezetnek valahová. Nem jött vonat. Szíve a torkában dobogott. Fanni várja. Ez izgalommal töltötte el. Eleinte nem volt biztos benne, de ma már tudja, szereti őt. Meg kell mondania, színt kell vallania. De mégse mehet túl messzire. Egy pillanatra megállt, mielőtt a lépcsőhöz ért. - Vissza kell fordulnom. Nem, ez lehetetlen, nagyon ostoba helyzet.

A lány hiába várta, Zborovszky úr nem jelent meg a megbeszélt találkozón. Nem vette rossznéven, de jólesett volna, ha előre közli, hogy nem akar vele találkozni. Nem volt a szívében harag. Inkább, kissé csalódott volt. Csak másnap tudta meg, hogy az öreg megszédült a lépcső tetején, és lezuhant. A lépcső alján találták meg hajnalban. Már nem volt benne élet.

Budapest, 2019. április

2019. szeptember 21., szombat

Korkülönbség




Úgy érezte, mindent elrontott. Egyetlen mondat, és elszállt a több hónapos küzdelem eredménye, szertefoszlott a remény. A jövő bizonyosságát felváltotta a jelen reménytelensége.

Kikészítette a gyógyszereit. Minden reggel legalább egy marékkal kellett bevennie, hogy életben maradjon. Az egyik pirula hiánya heves szívverést, magas pulzusszámot eredményez, ha egy-két szemmel többet vesz be, leállhat a szíve. Azon gondolkodik, melyiket válassza. Talán, ha egy marékkal bevesz belőle, lassan, de biztosan megáll a keringés, és öntudatát veszítve lépi át a másik világ küszöbét. Máskor is volt hasonló helyzetben. Nem volt kedve az élethez. De nem volt bátorsága hozzá, hogy kilépjen ebből a dimenzióból, és új, ismeretlen világba jusson. Biztosan gondot okozna az alkalmazkodás. A várakozás a legnehezebb. Mindig csak várni valamire, vagy valakire. És a bizonytalanság, eljön-e egyáltalán, amire várunk, aminek szükségét érezzük? Mi is az, valójában? A sorsunkat mi határozzuk meg, csak rajtunk múlik, milyen életet élünk. Mondják a pozitív gondolkodás hívei, akik még nem éltek meg tragédiákat, nem kellett nélkülözniük, rettegniük attól, hogy képtelenek alkalmazkodni a megváltozott létfeltételekhez. Még hogy magam irányítom a sorsom. Gondolatait az asszony hangja zavarta el.
- Mit csinálsz, Lajos? Normális vagy? – ordított rá, amikor meglátta a kezében a marék béta blokkolót.
- Semmit. Csak számolom, hány napra elég.
- Add ide a recepteket! Holnap kiváltom, amire szükséged van.
Joli betegápolása itt véget ért. A gondoskodás magasiskolája itt befejezettnek tekintette a feladatát. Nincs szükség többre. Ennyi is éppen elég. Gondoskodik az ételről, és befizeti a csekkeket.

A férfinek nem volt könnyű elviselni ezt a helyzetet. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Olykor rátört az önsajnálat. Jolán szerette őt, a maga módján. Régen más volt. Harminc év, az harminc év. Nincs min csodálkozni. Elmúlt az ifjúság, és vele oszlott köddé a szerelem.
- Csak szeretet legyen, az a fontos – mondta mindig az anyósa. Amikor elé tette a pacallal teli tányért. Jól készítette. Sokáig főzte a gyomrot, gondosan megtisztította előtte. Sokat dolgozott vele, de az eredmény fenséges volt.
- Anyuka főzi a legfinomabb pacalt a világon – hízelgett az anyósának a férfi.
- Ne beszélj zöldeket! – válaszolta az asszony. – Tudod jól, ízlés kérdése. Én vajpuhára főzöm, mások hagynak rágódni valót benne.
- A szaftja a lényeg. Ez a fűszeres, finom lé.
- Az hát. Nem nagy dolog. Én is anyámtól tanultam főzni.
Jolán ilyenkor hallgatott. Nem nagyon érdekelte, hogy vannak az anyjával. A vasárnapi ebédek akkor is rendszeresen összehozták őket. Nagyokat ettek, ittak rá néhány pohárkával, és filozofálni kezdtek. Apósát nem ismerte. Ő már régen elment, itt hagyta a családot, egy nála húsz évvel fiatalabb nőért.
- Na, aztán apátok sem volt egy szent – tért rá a témára az anyós. Az ebéd befejeződött, el kellett mosogatni.
- Joli, gyere! Segíts nekem, hamarabb készen leszünk.
Joli éppen egy magazint lapozgatott. Felállt a fotelből, és kiment a konyhába. Lajos érezte az asszony illatát, amikor elment mellette. Megkívánta őt, ahogy lenge ruhájában kiment, és egy pillanatra megállt az ajtóban. A fény áthatolt a szoknyán, látta az asszony combjait, fehér alsóneműjét. De belehasított az érzés, ami már nyomasztotta egy pár éve, a vágy még mindig a régi, de a képességek már lassan kikopnak az életéből. Tudta, hogy megöregedett, végérvényesen, visszavonhatatlanul. Öt éve már, meg sem érintették egymást. Lajos próbálkozott még egy darabig, de egy napon feladta. Jolán kitért az ölelések elől, elhúzódott, ha meg akarta csókolni.

Egy napon rossz hírt kaptak. A mama kómába esett, és kórházba vitték. Lajos nem volt rosszban az anyósával, de időnként, valami apróságon összevesztek. Most is éppen kerülték egymást, az asszony egyszerűen kitiltotta őt. Jolán egyedül ment el a vasárnapi ebédekre. Néha hozott egy kis pacalt, vagy körömpörköltet, kis lábosban. Nem volt nagy a harag, de a sértődöttség az nagy úr. Nem ismer kegyelmet. A kórház visszataszító képet mutatott. A gyógyszerek szaga, vizelet, és fekália szaggal keveredett, és a fertőtlenítő klóros szagával. Többségében öreg emberek feküdtek itt. A mamánál tüdőrákot diagnosztizáltak.
- Ez az elfekvő – mondta Jolán. – Előrehaladott állapotban van, már nem műtik. Napjai lehetnek hátra.
Lajos nem firtatta, miért nem vették észre időben. De érdekelte volna, a mama tudta-e, hogy valami baj lehet? Nem érezte?
- Sosem törődött igazán a rosszulléteivel. Elég volt neki a cukra. Az inzulinozás. Ha kihagyta, rosszul lett. Belázasodott, és összeesett. Szerencsére, ott volt nála a barátnője, ő hívta a mentőket.
Bementek a kórterembe. Az ablak mellett, szemben feküdt az asszony. Aludt. Holt sápadt volt, és zihálva vette a levegőt. Megálltak az ágya mellett. Lajos nézte ezt az erős, határozott asszonyt. Megtörte a fájdalom, de látszott rajta a morfium hatása is. Kinyitotta a szemét, és a lányára nézett.
- Szomjas vagyok – mondta elcsukló hangon.
Jolán elvette a poharát az éjjeli szekrényről, és kiment, hogy hozzon valami italt az anyjának. Az asszony Lajosra nézett, és intett neki, hajoljon közelebb.
- Tudom ám, miért van ez. Mert annyi rosszat tettem ellened. Azért van.
- Nem mondjon már ilyet, anyuka! – szólt Lajos, gyengéden, és megfogta az asszony kezét. – Nem tett semmi rosszat.
- Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Persze. Nincs semmi baj. Majd meglátja anyuka, minden rendben lesz.
Nem lett. Másnap meghalt a mama, kétségek között hagyva Lajost, aki megbocsájtott, de nem tudta, miért?

Lajosnak szeretője volt. Egy nála húsz évvel fiatalabb asszony, aki megbékélt azzal, hogy Lajosnak felesége van. Neki is volt két gyereke, de már ők is nagyok voltak, nem sokat látta őket.
- A hétvége a családé - mondta a lány, amikor Lajos a következő találkozás felől érdeklődött. Lajos szerette a nyugalmat, nehezen viselte Gizi állandóan feszült, programokkal teli világát. De megszerette a lányt, és hízelgett neki, hogy fiatalabb, és mégis vele van, őt szereti. Már az elején megállapodtak abban, hogy tiszteletben tartják egymás világát. Gizinek fontosak a barátai, velük is gyakran találkozott. Lajos pedig nős, és kötelezettségei vannak, amit Gizi is elfogadott. Eleinte gyakrabban találkoztak, amíg friss volt a szerelem, de később már csak egy héten egyszer látták egymást. Nem tudta, hogyan alakulhatott így a kapcsolatuk, de megállt ezen a szinten. Néha egy szállodában találkoztak. Lajos kivett egy szobát, és Gizi munkából, odament. Együtt töltöttek egy-két órát, sohasem többet, de mindketten úgy érezték ez pontosan annyi idő, ami alatt fel tudnak töltődni egymással. Egyiküknek sem volt lelkifurdalása.
- Nem zavar a korkülönbség? – kérdezte Lajos, amikor elgondolkodott azon, vajon, meddig tarthat egy ilyen viszony? És meddig bírja fizikailag, a megpróbáltatásokat. Gizi komoly partner, nem elégszik meg egy kis előjátékkal. Energikus, és a szexualitás számára maga a szabadság, ahol nincsenek tabuk, nincsenek korlátok. Ez szokatlan volt Lajos számára. A házaséletben az asszony passzív, az utóbbi öt évben pedig, már távol tartotta magától. De Gizi más. Csupa tűz, és energia.
- Ne foglalkozz ilyen kérdésekkel! – mondta Gizi. – Hidd el, amíg jól megvagyunk, nem számít.
Lajos úgy tett, mintha megnyugodott volna, de a gondolat, hogy Gizi majd otthagyja egy fiatalabb férfiért, nem hagyta nyugodni. A féltékenység lassan ölő méreg. Különösen, ha nincs konkrét tárgya, csak a fantázia világában működik, és elburjánzik, szinte észrevétlenül.

Gizi gyűlölte, ha számonkérték. Mindenen megsértődött, amit a szabadsága korlátozásának vélt. Lajos megpróbálta megmagyarázni neki, hogy a kapcsolatok nem ilyenek. Nem lehet elmenekülni a kényes kérdések elől. Úgy állapodtak meg az elején, hogy mindent megbeszélnek, semmi nem maradhat rejtve, nem emésztheti egyiküket sem a ki nem mondott gondolat, érzés. Eleinte működött. De később más méltatlan vagdalkozásokba torkollottak ezek a beszélgetések. A korkülönbség? Mert később már másképpen látja az ember a világot? Részben higgadtabb, de mélyebb érzések jönnek elő, másrészt értetlenség a korlátlan szabadságigény miatt.
- Ha két ember szereti egymást, akkor a lehető legtöbb időt igyekeznek egymással tölteni. Vagy rosszul gondolom? – kérdezte Lajos Gizitől, aki ilyenkor duzzogni kezdett.
- Nem ebben állapodtunk meg. Azt mondtad, tiszteletben tartod az én igényeimet is.
- Azt mondtam, és most is így gondolom. De nekem legyen bűntudatom azért, mert szeretnék veled több időt tölteni?
- Tudod, hogy a munkám fontos. Túlórázom, hogy meg tudjunk élni. Ott a két a gyerek, és tanulok, a főiskola is sok időt vesz el.
- Persze, tudom. De nem érted? Én nem korlátozni akarlak, de úgy érzem, nem váltam az életed részévé, nem fogadtál be. Én csak az utolsó helyen vagyok a prioritásaid között.
Lajos tudta, hogy nincs igaza. A lány nagyon sokat dolgozik, holt fáradt, mire hazaér, és akkor ott a háztartás, és a két kamasz gyerek. Éjjel tanul, alig alszik.
- Jól van. Akkor fejezzük be. Én nem tudok több időt veled tölteni. Most nem. Azt ígérted, türelmes leszel, és elfogadsz így.
- Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. magányos vagyok a házasságomban is, és melletted is az vagyok - mondta Lajos, és úgy érezte, vége a világnak. Eljött az a pont, hogy nincs tovább. A szíve szakadt meg a gondolattól, hogy elveszítheti Gizit.
- Ajánlok egy kompromisszumot – szólt a lány. – Adjál nekem időt! Néhány nap, vagy hét, és tisztázom magamban az érzéseimet. Tudom, megfogadtuk, hogy együtt fogunk élni. Én is szeretném, ezt tudnod kell. De ennek most nincs realitása.
Lajos körül megfordult a világ. Mélyen érintette, amit Gizi mondott. Fel volt rá készülve, hogy otthagyja Jolánt, és összeköltöznek Gizivel, ha eljön az ideje. De ez egyelőre kilátástalan távolságban volt.
- Rendben van – mondta a férfi. – Nekem is jól jön egy kis idő. Összeszedem a gondolataimat. Tudod, hogy szeretlek, és nem akarok nélküled élni.
- Hidd el, én sem nélküled. Én is szeretlek.

Két hét is eltelt, mire Gizi jelentkezett. Annyit üzent, hogy vége, és hogy reméli nincs harag. Mindketten értékes emberek, jó lenne, ha kulturáltan válnának el. Lajos nem tett fel kérdéseket, és nem akart válaszokat sem. Azt írta, hogy megérti őt. A korkülönbségnek fontos szerepe lehet a szakításban. Ő romantikus alkat, a szerelem számára szent, mindenek felett van. Gizi azt válaszolta, hogy nem a korkülönbség az oka, annak semmi köze a szakításukhoz. És hogy szereti őt. Lajos teljesen összezavarodott. Egy élet dőlt romba, a jövő vált semmivé. Fájt, hogy így elbántak vele, de nem tudott haragudni a lányra. Valahol a lelke mélyén tudta, nem volt más választása. Nem volt számára megfelelő partner, egzisztenciális biztonságot nem tudott nyújtani a lánynak. Megértette, ha fiatalabb, és reményt jelentő férfi miatt hagyta őt el. Csak belül nem tudta leküzdeni a vágyat, amit érzett Gizi iránt. Hitt neki, bízott benne, és elhagyta őt. Minden összeomlott, egy pillanat alatt, amit hónapok alatt felépítettek maguknak. Szégyellte magát, hogy nem volt képes megtartani a lányt, a legfontosabbat az életében.

A gyógyszereket egyenként nyelte le. Szinte élvezte, ahogy keserűen szétáradnak a szájában. Végtelen nyugalom szállta meg. Nem hiányzott neki már semmi, nem bánt meg semmit. Valahol, a lelke mélyén tudta, hogy be fog következni a szakítás. Innentől nincs értelme a küzdelemnek. Az élete nem ér semmit. Lefeküdt az ágyra, és a plafont bámulta. A telefon csengése riasztotta fel. Látta a számot, Gizi hívta… De már nem tudta felvenni. Elnehezült tagja nem engedelmeskedtek. Aztán lassan eltávolodott a földi léttől, minden elsötétült körülötte.

Budapest, 2019. augusztus

2019. szeptember 19., csütörtök

Egymásra csavarodott fák

Csapó Mónika (Mimó) fotója


Segíts nekem!
Félelmeim elborítanak,
Megszökött ágaim
Védtelenné tették törzsemet,
Csupasz testem gyűrűi
Éveim múlását jelzik,
A hasadt kéreg alatt.

Ketten vagyunk.
Egy tőről indulunk szárba,
Mégis magányosan.
Így végződünk,
Egymás törzsébe zárva.

2019. szeptember 2., hétfő

Presszó



Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.
- Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.
- Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.
A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.
- Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.
A fiú visszahúzódott, és megfogta a lány combját. Imádta kemény combjait, sportos testét. Vékony nadrág volt rajta, és könnyű pólót viselt, mint a futók. Jó lett volna kicsit játszani, de tudta, nem megy semmire vele. A presszóban félhomály volt. Ketten ültek a bokszban, senki nem volt körülöttük. Máskor is jártak már itt. Nem túl gyakran, de egy héten legalább egyszer, itt találkoztak. Már hat hónapja járnak, és csak egyszer volt komoly testiség közöttük. A lány kezét fogta, és simogatta az eres kézfejet.
- Szép a kezed – mondta a fiú.
- Csak kicsi – nevetett a lány.
- Pont akkora, amekkorára szükséged van.
- Jönnek a vizsgák, tudod. Most hosszabb ideig nem látjuk egymást.
- Ez mit jelent, neked mi a hosszú idő?
- A jövő héten, vidéken leszek. A matekot elhalasztom, mert öt vizsga sok lesz.
- Akkor tanulnod kell arra is.
- Igen, utána lemegyek a barátnőmhöz Debrecenbe, ő majd felkészít.
- Akkor legalább, egy hónapig nem látlak.
- Nem, azt nem akarom. beszélünk majd. Mindenképpen találkozni akarok veled, mielőtt leutazom Debrecenbe.
A fiú úgy érezte, most hosszú időszak következeik, amit nélküle kell elviselnie. Mindig tudta, hogy nem ő a legfontosabb a lány számára. El kell tartania a gyerekeit, sokat dolgozik, túlóráznia kell. A barátai is többet jelentenek számára, mint ő.
- Most mi van? Mitől lettél ilyen szomorú? – kérdezte a lány egy kicsit sértődötten.
- Azt hittem, többet lehetünk együtt. Tudod, hogy minden percemet veled tölteném.
- De nem lehet. Fáradt vagyok, értsd meg. Hajnalban kelek, sokat dolgozom, főiskolára járok, és ott vannak a gyerekek is.
- Tudom, nem tettem szemrehányást neked, csak jeleztem, hogy hiányzol.
- Mégis, úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
- Hagyjuk! Kérsz még valamit?
- Nem, köszönöm. Lassan mennünk kell.
A fiú közelebb húzódott a lányhoz, de ő elhúzódott. Máskor is érezte a távolságtartást, de nem tette szóvá. Tudta, a lánynak igaza van. Túl sok ez egyszerre. De döntenie kellene, mit képes vállalni? Nem tudta, mit érezhet a lány iránta. Mert nagyon nagy volt a szerelem, de valójában még nem is csókolóztak, vagy még meg sem ölelték egymást. Akkor, este is, amikor a főiskoláról érkezett, és felmentek a fiú lakására, sietett haza. Felhívta telefonon, és azt mondta, a fia belázasodott, siet haza, de felmegy, már hónapok óta készültek rá, nem akar csalódást okozni. Két órát sem töltöttek együtt. A lány feszült volt. Érdekes, ahogy belegondol, a találkozások sem tartottak egy óránál tovább, soha. Mindig sietett, az óráját nézte.
- Maradj még egy percet, beszélni akarok veled.
A lány ránézett. Talán, most először nézett így a szemébe, várakozóan, kíváncsian.
- Jól van, mondd, amit akarsz, figyelek.
A fiú megfogta a lány kezét, és elcsukló hangon mondta.
- Szakítsunk. Váljunk el békében egymástól.
A lány nem lepődött meg. Elhúzódott a fiútól, aki legszívesebben visszavonta volna, amit mondott.
- Jobbat tudok. Már én is gondolkodtam azon, hogy ez a helyzet egyikünknek sem jó. Adjál időt nekem, hogy rendezzem a dolgaimat. Tisztáznom kell az érzéseimet, és neked is el kell döntened, mit is akarsz. Az elején elfogadtad ezt a helyzetet, tudtad, hogy nincs időm semmire, és hogy türelmesnek kell lenned. Hamarosan minden megoldódik, de ehhez kell egy kis idő.
- Hónapok, évek – mondta a fiú lemondóan.
- Igen, de vállaltuk. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz.
- Jól van, ez ésszerűen hangzik. Majd jelentkezel, és megbeszéljük, hogyan tovább.
- És neked is tisztáznod kell magadban, mit akarsz, és mit tudsz tenni a kapcsolatunk érdekében.
A fiú felállt, és helyet adott a lánynak, aki kijött a padok közül. Megölelte, de a lány finoman eltolta magától.
- Ne haragudj, de sietek.

Az elmúlt egy hónapban nem látták egymást. A fiú várta, hogy majd ír, de nem beszéltek telefonon se. Rossz érzése volt, de nem akarta keresni a lányt. Abban állapodtak meg, hogy majd, ha minden elrendeződik, akkor jelentkezik. Többször elment a presszó előtt, de nem volt mersze bemenni. Talán, mert úgy gondolta, hogy ez az ő helyük. Megállt a bejárat előtt, amikor észrevette az ismerős nyakat, a feltűzött barna hajat. A lány háttal ült. Vele szemben egy férfi, és fogta a lány kezét. Nevettek, láthatólag jól érezték magukat. Bement, és leült az asztaluktól távolabb. Megjelent a pincérlány.
- Mit hozhatok? – kérdezte komor hangon. – Semmi közöm hozzá, de már másodszor vannak itt. Sajnálom.
- Semmi baj. Örülök is, hogy bejöttem, legalább érthető az az egy hónap, amit át kellett élnem.
- Ne búsuljon, maga talál magának száz különbet is.
Úgy ült, hogy látta a lány arcát is oldalról. Nézte a vonásait, a szemét figyelte, a tekintetét, amely csodálattal figyelte a férfi minden mozdulatát.
- Tessék a kóla, és a kávé – mondta pincérlány.
- Köszönöm.
- Nem túl gyakran jöttek, de megjegyeztem magukat. Olyan különleges párnak tűntek, de én láttam, hogy nem tartoznak egymáshoz.
- Nem akar leülni egy percre legalább?
- Nem lenne szabad.
- Hozzon magának valamit, és nekem is erősebbet.
A lány kacsintott, majd elsietett. Pár perc múlva letette az asztalra a két konyakot.
- Ez jó lesz?
- Tökéletes.
A férfi már nem is figyelt a párra. Azt még látta, hogy összebújnak, csókolóznak. Megkönnyebbült. Most látta a lányt először boldognak.
- Hé, térjen vissza! Ők már egy másik világban vannak.
- Tudom. Engem soha nem engedett be oda.
- Ne bánja.
- Nem, nem bánom. Éppen ellenkezőleg. Megkönnyebbültem.
- Mindig is tetszett nekem – mondta a lány.
- Hogyan? Mit mond?
- Tízkor végzek. Megvársz itt? – kérdezte a lány, és a férfi kezére tette a kezét.
Finom, meleg keze volt. Érezte az ereket, amikor megsimogatta.
- Gyönyörű kezed van – mondta a pincérlánynak, és a szemébe nézett.
- Igen, csak kicsi.
- Nem kicsi az, pont akkora, amekkora kell.

Budapest, 2019. augusztus