Ördöglakat

Megállt, hogy körülnézzen. Az őszi ködben nem látott semmit. Talán, néhány méter lehetett a látótávolság. Elindult, de abban a pillanatban egy kéz szorítását érezte a vállán, valaki visszahúzta. A villamos centiméterekre robogott el előtte.
- Meg akar halni, fiatalember? – kérdezte egy középkorú hölgy, aki megmentette a gázolástól.
- Nem, dehogy. Nem is értem, az előbb még nem volt itt semmi, mintha csak a ködből jött volna elő.
- Ne beszéljen szamárságokat. A lámpa piros, és a villamos éppen indult a megállóból, amikor elé lépett. Talán, szerelmes? - mosolygott a hölgy.
- Istenem, úgy sajnálom! Nem is tudom, hogy köszönjem meg?
- Sehogy. A gondviselés mentette meg. Én csak a közvetítő voltam – mondta szelíden a hölgy, és eltűnt a ködben.

Kétszer élte meg az élményt, amely nem tudatosodott benne igazán. A halál közelsége nem érthető meg, nem detektálható, de rémisztő lehet utólag, ha belegondol az ember, hogy menekülhetett meg. Véletlenek sorozata az élet, minden percünk halálközeli. Valaki fogja a kezünket, vagy csak egyidejű események pillanatok alatt zajló láncolata? Kétséges a kimenetel.

Gyerekkorában gyakran azt játszotta, hogy a pillanat elmúltával megőrizze az élményt, konzerválja a jövőnek, a valamikori visszaemlékezésnek. Így maradt meg emlékezetében az első körömlevétel is. Nem maga a fájdalom vált emlékezetessé, de az élmény, amivel anyját megharapva tiltakozott az ajtó résébe szorult ujjának kezelése ellen. A félig levált köröm eltávolítása nem volt felemelő anyja számára sem, de meg kellett tenni, nehogy elfertőződjön a seb a piciny ujjacskán. Anyja nem húzta el a karját, nem lepte meg a heves reakció. Kicsordultak a könnyei a fájdalomtól, de befejezte a műveletet. Magához ölelte a fiát, és azt suttogta, ne haragudj, ne haragudj. Az anyák igazán tudnak sírni, olykor csendesen, némán, láthatatlanul. Az ő fájdalmuk nagyobb, mint a gyereké, ha beteg, láz gyötri. Az anyja fájdalmát őrizte meg emlékezetében, örökre.

Kata testét látja maga előtt. Tisztán, kivehető részletességgel maradt meg a látvány. A fürdőből jött, csuromvizesen, meztelenül. Törölközőt vett le a polcról, és ahogy ágaskodott kissé, nyújtóznia kellett, hogy a leemelje a puha frottír lepedőt. Testének íve, előre álló hetyke mellei kívánatossá tették őt. Arra gondolt, hogy így akarja megőrizni az emlékezetében. Csaknem negyven év elmúltával is tökéletesen emlékszik testének minden hajlatára.

Még iskolába járt, amikor egy hideg télen, hazafelé tartva, történt az eset. Györgyi már betegen feküdt otthon, és közelgett a karácsony. Szerette volna meglepni a lányt egy ezüst gyűrűvel, amit karácsonyra szánt neki, de a tüdőgyulladás megakadályozta ebben. Nem engedtek be hozzá senkit. Magas láza volt, nyugalomra volt szüksége. Bekanyarodott az utcába, ahol lakott, és megtorpant egy pillanatra. A táskája csúszott félre, megigazította, és akkor meglátta az asszony rémült tekintetét. A túloldali járdán jött szembe, amikor megállt, és rémület ült ki az arcára. Amikor a sikoly kiszakadt belőle, már nem hallotta a hangját, mert az előtte fél méterrel becsapódó jégtömb zaja elnyomta a rémült kiáltást. A mázsás jégtömb az orra előtt zuhant le, darabokra zúzódva, és félig betemette a lábát. A nőt nézte, aki megkönnyebbülten kiáltott felé.
- Mekkora szerencséje volt. Láttam, amikor a jégtömb csúszni kezdett a tetőről, és hogy maga szépen alásétál. Ha nem áll meg egy pillanatra, akkor szétzúzta volna a fejét.
- Nem is értem. Hirtelen meg kellett állnom. Meg sem tudtam mozdulni, amíg földet nem ért.
- A gondviselés magával van fiam. Vigyázzon nagyon! Nem születik minden nap újjá az ember. Ez olyan volt, mintha kapott volna még egy lehetőséget.
Zsebkendő után kutatott a táskájában, de nem találta. Az ördöglakat, amit Györgyitől kapott, mindig segített, ha valami gondja volt, - amolyan kabalaféle, ami megvéd – gondolta, és elővette a drótból készült játékot. Már annyiszor kinyitotta, még csukott szemmel is képes volt másodpercek alatt szétválasztani a hajlított drótokat. De most nem ment. Bárhogyan forgatta, nem sikerült kinyitni a lakatot. Aznap este az apjától tudta meg, hogy Györgyi meghalt. Nem bírta a szíve a magas lázat.

Budapest, 2020. június

Esőben

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.
A nő odalépett hozzá, és belekarolt.
- Az ön gyermeke? - kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.
- Nem. Szerencsére nem.
- Akkor miért van itt?
- Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket.
- Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A férfi lassan kibontakozott a nő karjából, és szembe fordult vele.
- Bocsásson meg, Géza vagyok.
- Én meg Ágnes - mondta a nő, és elmosolyodott. - Mehetünk, vagy van valami dolga?
A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.
- Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan, és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.
- Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?
- Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.
- Őszinte részvétem.
- Ugyan, nem is ismerte.
- Nem. Ez amolyan gesztus.
- Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan - mondta a nő, és nevetett.
- Igaza van.
- És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?
A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.
- A családom van itt. A feleségem és az újszülött kisfiam.
- Megrendítő.
- Most kellene részvétet nyilvánítania - mondta a férfi mosolyogva.
- Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.
- Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.
- Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.
- Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz - mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.
- Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.
- A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.
- Ez tragédia. Nem térek magamhoz - mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. - Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon.
- Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.
A nő közelebb húzódott  a férfihez, és megszorította a kezét.
- A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.
- Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak - mondta a nő, és megcsókolta a férfit.
- Igen, lehet, hogy így van - mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. - Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?
- Nem tudom.
- Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.
A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.
- Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.
Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.
- Már nem először képzelődöm - gondolta - de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.
Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból elkezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt.
- Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.
- Most már van - mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.

(Budapest, 2020. július)

Az átjáró

Meghaltam. Mielőtt őrültnek tartanál, elmondom, hogy itt vagyok, látható vagyok, létezem. Csak éppen élettelenül lógok valahol a lét, és nem lét határán. Amikor megértettem, nekem már nincs semmi keresnivalóm ebben a világban, megtettem a szükséges lépéseket. Ahhoz, hogy tudományos alapon közelítsem meg a dimenziók közötti átjárhatóság problematikáját, nincsenek megfelelő ismereteim, így hát elfogadom az empíria által nyújtott magyarázatokat, amelyek valójában, nem is érdekelnek. Semmilyen következtetést nem akarok levonni a jelenségből, egyszerűen élni akarom a nemléttel járó izgalmakat, amelyek, amíg nem tapasztaltam meg magam is, közömbösek voltak számomra.
- Egyetlen percig ne hidd, hogy amit érzékelsz, az a valóság! – mondta professzor barátom, akinek hinnem kellett, mert okos ember lévén szakterületének minden irodalmát magáévá tette, és az okkultizmus tárgykörében meglehetős tájékozottságra tett szert. – Mindazon által, itt más problémáról van szó.
- Nyugtasson meg professzor, hogy nem vagyok őrült! – kérleltem őt, reményvesztett hangon, amit azonnal észre is vett.
- Ne keseredjen el, ifjú barátom. Nincs akkora baj, mint gondolja – mondta biztatóan a professzor.
- Nem tudom, mennyire természetes állapot ez, hiszen nem csak szokatlan, de olykor elviselhetetlen.
- Tudom. Egy tizennegyedik századbeli tudós ember naplójában leírta a jelenséget, igen csak részletesen. Beszámolt túlvilági tapasztalatiról. Az döbbentette meg őt, hogy átjárhat a két világ között anélkül, hogy ebből bárki is észrevett volna valamit. Ez a leírás megegyezik azzal, amit elmondtál.
- De ez a tudós arról is beszámolt, hogy miképpen tudta feldolgozni döbbenetét, hogyan tudott megbékélni a gondolattal, hogy a két világ közé került?
- Nem, erről valóban nem írt, de felfedezése után néhány nappal végleg eltávozott.
- Abban reménykedtem, hogy nem vagyok egyedül, de ezidáig nem volt szerencsém másokkal is találkozni, akik hasonló leírást adott volna erről az állapotról.
A professzor hátradőlt karosszékében, és pipára gyújtott.
- Vedd figyelembe, fiam, hogy a tudomány mai állása szerint őrült az, aki ilyet állít, ezért, ha vannak is, akik ugyanígy jártak, nem fogják nagydobra verni tapasztalásukat! – mondta a professzor, és nagyot szívott a pipájából. – Komolyra fordítva a szót, miért kerestél fel engem? Emlékszem rád, jó tanítványom voltál.
- Eleinte megrémültem, de később rájöttem, kihasználhatom állapotomat, és tudományos kísérleteket is végezhetek magamon.
- Az nem izgatott, hogyan kerültél ebbe a helyzetbe?
- De, megpróbáltam megérteni a folyamat fázisait. De egyelőre nem találok rendszert abban, hogy miként változtatom az állapotomat. Pontosabban, nem tudom, hogy csak én változom, vagy a környezetem is?
- Próbáltál kapcsolatot teremteni az élőkkel?
- Természetesen. Ha arra eszmélek, hogy átkerültem a másik dimenzióba, elveszítem a kapcsolódási pontokat a világgal. Romlik a hallásom, nem látok tisztán, és mintha, kisiklanának a tárgyak a kezemből. Legutóbb Julit szólítottam, a feleségemet, de mintha távolról kiáltottam volna neki, tekintetével a messzeségben keresett, mert halkan hallotta a hangomat. De, jelen voltam, ez bizonyos.
- Érdekes – mondta a professzor, és ismét nagyot szippantott a pipájából, a füstöt pedig lassan, nagy élvezettel fújta ki, kis füstkarikákat képezve a levegőben. – Nagyon érdekes.

Itt ülök a padon, egy parkban, ahol gyakran megfordultam, amíg éltem. A tó csendes, nem borzolja a szél, mintha megállt volna minden az idővel együtt. Lassan bontakozik ki előttem a kép, a lombos fák, és az alattuk zajló élet. Nem tudom eldönteni, most melyik valóságban vagyok. A hangok lassan térnek vissza. Gyerekzsivaj, egy repülőgép hangja, ahogy a közeli repülőtér felé igyekszik kijelölt útján. Gyerekkoromban azt játszottam, hogy ha elhaladt előttem egy villamos, a jármű egyik, kiszemelt utasának a helyébe képzeltem magam, és láttam magamat, mint kívülállót. Máskor bevéstem egy képet az agyamba, szinte beleégettem, hogy húsz-harminc év múlva emlékezzek rá. Ez bevált, de csak egyetlen dologra emlékeztem, Kata meztelen testére. Néztem őt, ahogy háttal áll nekem. Végig pásztáztam a testén, a nyakszirtjétől a sarkáig, megjegyezve minden kis foltot a bőrén, de az alsótesténél sokáig elidőztem. Ha lecsukom a szemem, most is látom izgató alakját, ahogy nyújtózik, matat a polcon, keres valamit.

Házasságaimból nem sok maradt. A válásaink, talán. Az első válás volt a nyitás az életre. Barátom elnézést kért, hogy egymásba szerettek Ágnessel. Nem tudtam haragudni rá. Ha én szeretem őt, más is szeretheti. Próbáltam kulturáltan viselkedni, mint aki feldolgozta már a változásokat. Addig azt gondoltam, a házasságok örökké tartanak. Olyan romantikus volt arra gondolni, hogy szerelmes pillantásokat vetünk egymásra még ötven év múlva is. De ez az érzés is elillant, mint a többi nő, akik számára csak átjáróház volt az életem. Egy idő után elhittem, hogy a szerelem nem létezik. Mindannyian akarunk valamit a másiktól, de mégis, a szeretkezés az, amiért mindent megteszünk, ha úgy adódik. Ebben mindig partnerre találtam, sosem kellett könnyű nőket felkutatnom. De onnantól kezdve, nem volt mit memorizálni az utókornak. Szindbád sétái jutottak eszembe, és az a sok-sok nő, akik évek múlva is szeretettel, és vágyakozva emlékeztek rá. Talán, úgy kellett volna élnem nekem is. De most már késő. Az átjáró megnyílt, és majd egyszer bezáródik mögöttem, ha itt az idő. Tudomásul kell vennem, hogy mi vár rám. A professzor nem segített, igazából fogalma nincs arról, mi is történt. Nekem pedig nincs teóriám. Egyfajta büntetésnek fogom fel, de nem fájdalmas, csak érthetetlen. Jolánhoz soha nem kerültem igazán közel. Nem tudtunk miről beszélni egymással. Mondanám, az élet elsodort minket egymástól, de ez nem így van. Mi löktük el egymás kezét, amikor a másik nyújtotta. Egy idő után észrevettük, nincs már ölelés, nincs érintés, csak magány, és bezárkózottság.

A nem lét egy esős nyári estén tört rám. Kiszakadtam a térből, és úgy éreztem, megalkottam magamnak a negyedik dimenziót. Bújócskát játszottam. Rájöttem, hogyan tudok közlekedni a két világ között. Amikor átléptem a küszöböt, megszűnt a másik világ. Kívülről láttam az ott élők vergődését, a hétköznapok egyhangúságát, a létezés szomorúságát. Itt, ebben a térben minden másképpen alakult. Jó érzés látni az emberek mosolyát, az elégedettséget, a nem léttel járó eufóriát. Színházba mentem, és összefutottam Évával. Szindbád karját átölelve érkeztek, amikor én. Éva azonnal a nyakamba ugrott, és megcsókolt. Szindbád elégedetten mosolygott.
- A régi emlékek? – kérdezte csodálatos baritonján.
- Igen, azok az idők valóban szépek voltak. Éva mindig tudta, milyen a hangulatom, és alkalmazkodott hozzá.
- Én is ezért csodálom, jó emberismerő, akárcsak én. – mondta Szindbád, és elmosolyodott.
Aznap éjjel Évával voltam. Képzeletem minden zugába beférkőzött, rabul ejtett a változás, jót tett neki a kor, az érett asszony attitűdje. Boldog voltam. Ez az élők között soha nem mondhattam el, minden ragyogás mögött sötét felhők gyülekeztek. Itt tiszta az égbolt, nem tartogat meglepetést a jövő. Azt hiszem, már nem megyek vissza. Itt megtaláltam azt, amit az élők között hiába kerestem. Itt ülök a parkban, és nézem, hogyan csukódik be mögöttem az átjáró. Nem hiányzik majd a másik világ, nekem itt a helyem.

- Szegénykém, olyan, mintha aludna. Még mosolyog is – mondja az egyik járókelő.
- Hívok mentőt - mondja a másik.
- Ismerem az öreget, itt lakik valahol a környéken.
- Nem kell mentő. Meghalt – szól a fiatalember, aki felfedezte a padon ülő férfit.
- Látják, milyen békés? A mi világunkban mindenki boldog – mondja Éva, és kézen fogja az öreget. – Jössz? Szindbád már vár.
- Megyek - mondom, és egymás kezét fogva érkezünk a nem lét örökké tartó boldogságába.

Budapest, 2020. február

Gyerekgyár

(1)

Amikor az intézetet létrehozták, nem gondolták, hogy ekkora sikere lesz a programnak, mert túlszárnyalt minden képzeletet. A siker természetesen, nem kizárólag az intézetnek köszönhető, hanem annak a propagandának, amelyet a program népszerűsítéséért folytattak. A pénz nem számított. Luxuskörülményeket teremtettek az ideérkezők számára, vonzóvá tették a környezetet is, és anyagilag is ösztönözték őket.

Két szárny működött az épületen belül, illetve a harmadik osztály elfoglalta a teljes második szintet. A baloldali épületrészben a mesterséges megtermékenyítéshez szükséges berendezések működtek, a jobb szárnyban pedig a természetes megtermékenyítést segítő eszközök kaptak helyet. A forradalom leverése után kevés gyerek születésére lettek figyelmesek a kutatók, és az okok feltárása után megalkották a gyerekgyár programot. A kormány ettől várta a szaporulat növekedését. a nemzet létszámának gyarapodást. Ezzel párhuzamosan beindítottak egy másik, szigorúan titkosnak minősített programot is, amivel növelték a gyerekgyár program hatékonyságát. Miután látták a sikereket, úgy döntöttek, hogy kiterjesztik az intézetet, és építkezésekbe fogtak.

Az unió összeomlása után, a nemzetek saját programokat dolgoztak ki a bővítésre. Európa szerte létrejöttek a nemzetek sorsát meghatározó intézetek. Szinte, versenyeztek egymással, hogy ki tud több állampolgárt előállítani. Különböző technológiák mérették meg magukat a nemzetközi színtéren, de részleteiben egyiket sem hozták nyilvánosságra. A statisztikák kizárólag a kormányoknak készültek. A világon mindenütt gondot okozott a föld légkörének megváltozása, a hőmérséklet emelkedése, a mezőgazdasági kultúrák jelentős változása. Az unió akkor került válságba, amikor a tenger elöntötte az északi államokat, és lehetetlenné vált az élet az afrikai kontinensen is. Az országok kerítéssel fonták körül határaikat, és hatalmas méretű fegyverkezésbe kezdtek, hogy így tartsák távol, a több mint százmillió menekültet, akik természetes ösztöneiktől hajtva igyekeztek Európa közepe felé. A nemzetek elszigetelődtek egymástól, megszűnt a kereskedelem, és széthullott a vámunió. A nemzeteken belül nőtt a nyomor, egyre nagyobb tömegek váltak nincstelenné, és még reményt sem láttak a helyzet megváltoztatására. A nacionalizmus soha nem látott méreteket öltött. Nem csak a más bőrszínű idegenek váltak ellenséggé, de a kormányok tehetetlensége, a magas munkanélküliség, és a pénzügyi világ összeomlása is odavezetett, hogy egyre több országban törtek ki éhséglázadások, és sorra döntötték meg a kormányokat. És akkor, jött a menekült áradat. Próbáltak megoldást találni, de nem volt más lehetőség, mint fegyverrel megvédeni az államok határait. Eleinte csak a menekültekre irányult a fegyveres védekezés, de később már a lázadókat is tizedelni kezdte a kormány. A nagyhatalmak nem avatkoztak be a konfliktusba, kivártak. Tudták, ha Európa elesik, megindul a világ újrafelosztása, és ez világégéshez vezethet. Ameddig tudták, húzták, halasztották a döntést. A forradalmak leverése után konszolidálódott a helyzet. A harcok során nagyon sokan haltak meg Európa szerte, és a kormányoknak egyre nehezebb volt fenntartani valamilyen minimális szinten működő gazdaságot. Óriási gondot jelentett a bevándorlók helyzete. Sok volt a bűnözés, és az európai lakosság létszámához képest is magas létszámú migráns, akik csaknem egy ötödét tették ki az őslakosságnak. A kormányok hamar rájöttek, hogy veszteségeket minél előbb pótolni kell, és valahogy meg kell szabadulni a haszonleső idegenektől. Hatalmas táborokat építettek, ahová beterelték a messze földről érkezőket. Az északiakkal másképpen bántak, mint a déliekkel. Az északiaknak lakótelepek épültek, és munkalehetőséget is kaptak. Szükség is volt erre, mert az „őslakósok” létszáma egyre csökkent. A nők nem szültek, a férfiak nagy része meddőnek bizonyult, a népesség fogyásnak indult, szinte mindenhol. A nemzeti kormányok pedig többnyire szélsőséges nacionalista pártok képviselőiből tevődtek össze. Sokan javasolták, hogy az idegeneket tömegesen el kell pusztítani. Ezzel párhuzamosan, ki kell dolgozni egy nemzetmentő programot, és el kell érni, hogy a nők legalább, három-négy gyereknek adjanak életet. A kormány elfogadta a programot, és elkezdődhetett a megvalósítás

(2)

Sorszámot húztam, és leültem a várakozók közé. Azt mondták, gyorsan megy, de azért hagynak időt mindenre, nem kell izgulni. A programba való részvétel nem önkéntes volt, időnként értesítést küldtek, hogy mikor lesz a következő alkalom, amikor meg kell jelennem, és teljesítenem kell hazafias kötelességemet. Az épületben minden folyosón, és kórterem előtt fegyveres őrök vigyázták a rendet. Én donorként voltam beidézve. Biztos voltam abban, hogy a természetes megtermékenyítésre kerülő párok sincsenek jobb helyzetben, mint mi. A kijelölést genetikai vizsgálat előzi meg. Tudósok döntenek abban, hogy milyen mintákat párosítanak, hogy a legjobb genetikai összetételű utódok jöhessenek létre. Szólítottak.
- Következik a 3414-s donor – mondta egy kellemes női hang. Egy fiatalasszony jött elém, amikor felálltam, hogy elinduljak a nekem kijelölt helyiségbe.
- Szeretném, ha kellemesen érezné magát. Nem sürgetjük, de azért legyen tekintettel a többiekre is! – mondta kedvesen, és átadott egy kis tégelyt. – Ha úgy gondolja, maradok, és megcsinálom a mintavételt. Ez nem plusz szolgáltatás, ez jár mindenkinek – mondta, és megfogta a kezemet.
- Maradjon, ha önnek is jó úgy. Nem bánnám, ha segítene, leblokkoltam, azt hiszem. Kis idő múlva már a kijárat felé indultam. Az épület másik szárnyán mintha lazult volna a fegyelem. Nem láttam őrt. Egy kisebb csoport a folyosó végén körül állt egy földön fekvő testet. Egy ötven év körüli férfi lehetett, aki nem bírta a megterhelést. Megpróbálták újraéleszteni, de ezt nem vártam meg. Elindultam az emeletre. Állítólag, ott van a titkos részleg, ami valójában nem is létezik a nyilvánosság számára. Amikor az őr megkérdezte, hova megyek, csak annyit tudtam mondani, hogy migráns vagyok, eltévedtem. Az leengedte a fegyverét, és előremutatott.
- A folyosó végén, balra. Ahol a nagy tömeg van. Estére talán, sorra kerül.
Nem igazoltattak, mert aki idekerül, arról tudni lehet, milyen sors vár rá. De akit érintett az eljárás, annak fogalma sem volt arról, mi fog történni.

Külön vártak a férfiak, és külön a nők. Azt rebesgették, hogy kisebb műtétet hajtanak végre rajtuk, és kapnak egy chipet is, hogy könnyebb legyen a személyazonosság ellenőrzése. A női részleg kicsit más volt. Két nagy teremből állt. A műtő mellett egy nagyobb kórteremben feküdtek azok, akiken már végrehajtották a műtétet. Néhány órás megfigyelés után hazaengedték őket. Akkor még nem értettem, mi történik itt, és főként, miért titkos az eljárás, de később találkoztam olyan szervezetek vezetőivel, akik tisztában voltak vele, hogy itt titkos sterilizálások folynak, a kormány megbízásából. Nem kizárólag migránsokon végzik el a műtéteket, de folyamatosan érkeznek olyan ok is, aki nem tudják igazolni negyedíziglen, hogy genetika kódjuk a nemzethez tartozik. Elsősorban a cigányok voltak azok, akiket elzártak az utódok létrehozása elől. A program eredményes volt, sorra születtek meg az egészséges gyerekek, akik jó körülmények között élhettek a kormány jóvoltából. Az országvezető is megnyugodott. Biztosítva látta a jövőt. A gyerekek benépesítik majd az országot, és ez lesz a nemzet felemelkedésének záloga. Ezentúl genetikai vizsgálatok előzték meg a házasságokat, és ezek alapján idézték be a párokat a gyerekgyár programba. Akit rajtakaptak, hogy gyereket nemzettek az állam irányítása, és tudta nélkül, azokat sterilizálásra ítélték, és a gyermeket elvették tőlük, még mielőtt megszülethetett. A chipek beültetésével elérték, hogy mindenki mozgását követni tudták, így beavatkozhattak a magánéletükbe is. A műholdas leolvasó rendszer nem kizárólag a tartózkodási helyüket adta meg, de a legfontosabb élettani adatokat is. Különböző elemző programok segítségével tudták szétválasztani a kormánypárti, és az ellenzéki csoportokat. A börtönök megteltek azokkal, akik nem engedelmeskedtek a kormánynak, kibújtak a kötelezettségek alól, vagy szervezkedtek a kormány megbuktatására. Az ellenállás egyre nagyobb méreteket öltött. Rájöttek, hogy mi folyik az intézetekben. A cigány származású lakosság majdnem teljes egészében sterilizálásra került, és jelentős tömegek váltak meddővé a táborokban végzett műtétek során is. Ezek az emberek nem tudták, hogy kihalásra vannak ítélve. Általában a jobb módúak közül kerültek ki a szülő nők, akik nem is sejtették, hogy gyerekeik rokoni kapcsolatban vannak egymással, amennyiben közös donortól származnak. Az alacsonyabb társadalmi helyzetben lévők csak azt vették észre, hogy a születések száma megállt.

Ebben a helyzetben az ellenállók egy csoportja felkereste az akkor még működő ENSZ megfelelő szerveit, és kivizsgálást kértek az ügyben. A tagországok többsége hasonlóan nacionalista kormányokkal büszkélkedhetett, így nem indult vizsgálat. Mindenki természetesnek tartotta, hogy ezentúl megvalósul egy racionális születésszabályozás, ami megmenti az emberiséget, de legalábbis Európa nemzetállamait attól, hogy idegenekkel keveredjenek. Az egyik államban többségében szőke, és kék szemű gyerekek születtek, máshol a latinos külső volt jellemző.

A nagyhatalmak idejét látták, hogy beavatkozzanak a folyamatba. Először helyi konfliktusokat robbantottak ki, majd nyíltan hadüzeneteket küldtek Európa államainak. A demokráciák, a kínai diktatúra sem tűrte el, hogy Európából kirekesszék őket. A föld nagy része lángba borult. Volt még egy tragédia, amivel nem számoltak az európai nemzetek. A mesterségesen megtermékenyített, válogatott génállományú egyedek sorra pusztultak el, egy megmagyarázhatatlan immun rendellenességben. A háborúk leálltak, a kormányok sorra elbuktak. Amerikai, és kínai katonák lepték el Európát. Sokféle gyermek született, akik életképesnek bizonyultak. Működött a biodiverzitás, helyreállt az egyensúly. Eleinte nem tűnt fel senkinek, hogy Európát ellepte egy új népcsoport, amely már genetikailag is jobban hasonlított a kínaiak génkódjához, és gyakorlatilag az európai népek közül egyik nemzet sem maradt fenn. A keresztény kultúrát lassan, észrevétlenül felváltotta buddhizmus. Kiderült, hogy Pekingben elindítottak egy programot, amelynek következtében kicserélődött Európa lakóssága. A program neve: Gyerekgyár.

Budapest, 2020. január