Az ünnepi ebéd

Amikor belépett a szobába, megcsapta az a jólismert dohos szag, amelyet annyiszor érzett már.
- Nyissunk ablakot! – mondta a társának, aki elkísérte erre a látogatásra.
Judit nem volt már fiatal, de nem fásult bele ebbe a munkába. Széthúzta a függönyöket, a szobába beáradó fény hunyorgásra késztette. Kinyitotta a kétszárnyú ablakot, és beengedte a koradélutáni friss levegőt. Addig Gábor kipakolta az ételt az asztalra. Előbb a leveses tálat, aztán a friss rántott húst. Kitálalt egy nagy tányérra, a hús mellé krumplipürét tett, és kis savanyúságot. Géza bácsi a kovászos uborkát szerette, de csak csemege uborkát találtak. Ilyenkor már nincs szezonja a napon erjesztett kovászosnak. Az öreg feltápászkodott, és felült az ágyon.
- Szép napot Géza bácsi! – köszönt rá Gábor az öregre. – Meghoztuk az ebédet. Ma Judittal jöttem.
Judit odalépett az öreghez.
- Először fürdünk, vagy eszik? – kérdezte Judit határozottan az öreget.
- Fürdünk – mondta határozottan az öreg. – Azt hiszem a pelusban is van valami.
- Nem baj. Azért jöttünk, hogy rendbe tegyük.
- Van egy rossz hírem – mondta Gábor. – Holnap nem jövünk. Judit hazautazik a szüleihez, én meg a családommal töltöm ezt az egy szabadnapomat. Itthagyom a telefonszámom, ha szükség lenne rá. Ha hív, jövök. Tudja, rám számíthat Géza bácsi.
Judit karon fogta az öreget, és kivezette a fürdőszobába. Elrendezte a pelust is. Az öregnek izomsorvadása van, nehezen mozog, segítségre van szüksége. Felajánlották neki az otthont, de nem akar bemenni. Nincs senkije, nem látogatja őt senki. Nehéz volt elintézni, hogy kijárjanak hozzá. Gábor nem is vállalta volna szívesen, ha nincs Judit, aki felajánlotta a segítségét. Naponta látogatják az öreget, elvégzik a legszükségesebb munkákat a lakásban, és minden nap hoznak meleg ételt az öregnek. Hetente egyszer összeszedik a mosnivalókat, és tiszta ágyneműt húznak.
- Készen vagyunk – mondta Judit. – Szép, tiszta pizsamát is kapott. Na, akkor üljön át ide a székbe, és lásson neki az ebédnek!
- A gyógyszereket bevette, Géza bácsi? – kérdezte Gábor.
- Minden nap beveszem – mondta az öreg, és elkezdte kanalazni a húslevest. Tudott egyedül enni, de időnként elgyengült, és akkor segítségre szorult.
Judit leült mellé, és nézte, ahogy az öreg igyekszik szabályos mozdulatokkal kanalazni az aranysárga lét.
- Ma jobban megy, mint tegnap – mondta Judit kedvesen.
- Igen, jobban is érzem magam. Jó, hogy itt vagytok aranyoskáim, nagyon sokat jelent nekem a segítségetek – válaszolt az öreg Judit megjegyzésére.
- Tudja, hogy milyen nap van ma? – kérdezte Gábor az öreget.
- Igen, karácsony van – válaszolta Géza bácsi.
Amíg Judit az öreggel volt elfoglalva, Gábor összeszedte a szennyest, és egy nagy sporttáskába tette. Felhúzta a tiszta ágyneműt is, és felállított egy kis fenyőfát is, egy világító műanyag díszt.
- Nos, én azt hiszem, mindennel megvagyunk. Hoztunk friss zsömlét, és van felvágott is a hűtőben. És hoztam egy dobozos alkoholmentes sört is, nem fog ártani. Jól alszik majd tőle.
- Tévét nézek, és közben elalszom. Az éjszakák békében telnek, de zavar, hogy időnként nem engedelmeskednek az izmaim.
- A kerekesszék a jövő héten meglesz. Mégiscsak könnyebbé válik a közlekedés. Az is lehet, csak januárban lesz belőle valami.
- Nem baj, azt a kis időt már kivárom – mondta az öreg, és nevetett hozzá.
- Azért ne erőltesse meg magát, Géza bácsi! Tudja, az erő véges, fölöslegesen ne pazarolja, nehogy baleset legyen belőle.
- Jól van, vigyázok magamra – mondta az öreg, és a sarokban elhelyezett mini karácsonyfára nézett. – Jaj, de szép! Amilyen kicsi, olyan aranyos. Kedvesek vagytok. Gábor, téged mióta is ismerlek?
- Még gyerek voltam, amikor egy erzsébetvárosi bérház gangján találkoztunk.
Judit is befejezte a mosogatást, és leült Gábor mellé.
- Mit hallok? Te voltál gyerek is? – fordult Gábor felé.
- És még hozzá milyen élénk gyerek volt – emlékezett vissza az öreg. – Mindig volt nálam kockacukor, a lovakhoz jártam az ügetőre. Aztán, ha jött velem szemben a folyosón, mindig kapott egy szemet, ha azt mondta a kérésemre, hogy faszagyerek vagyok.
- Apám nagyon haragudott ezért, de végül mindig megenyhült.
- Apád korán elment, ha jól tudom.
- Negyvenhárom éves volt. Én akkor tizennyolc.
- Pont az érettségi évében.
- Igen, ez régen volt. Már nem megyek ki a lovakhoz, inkább lottózom. A szerencsét meg kell kísérteni, hogy kegyes legyen hozzánk – mondta az öreg, és huncutul mosolygott. Judit felállt az asztaltól, és a frissen felhúzott ágyneműre mutatott.
- Jó lesz itt most pihenni egy kicsit. Ne felejtse el bevenni a gyógyszereit! – mondta kedvesen.
- Mennünk kell. Akkor, holnap nem jövünk, Géza bácsi – mondta Gábor, és ő is felállt az asztaltól. – Elviszem a mosnivalót. Nincs sok.
- Köszönöm kedveskéim, jó volt egy kicsit beszélgetni – mondta az öreg. – A régi szép idők emlékei.
- Kellemes karácsonyt Géza bácsi! – mondta Judit, és megsimogatta az öreg kézfejét.
- Várjatok! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat. Gábor fiam, nyisd ki a komód felső fiókját. Van benne egy dosszié. Az egyik a tiéd, a másik pedig Judité. De ma ne nézzetek bele. Majd, holnap.
Gábor két sárga dossziét vett ki a fiókból. A Judit feliratút átnyújtotta a lánynak.
- Aztán, nem megnézni! – szólt rá Juditra, aki úgy tett, mintha ki akarná nyitni az irattartót.
- Minden jót, Géza bácsi! – fordult vissza Gábor az ajtóból.
- Mintha a gyerekeim lennétek, szeretlek benneteket – mondta az öreg elcsukló hangon.
Becsukták maguk mögött az ajtót, és elindultak a lefelé a lépcsőn. Judit szeméből könny cseppent a blúzára, és Gábor szeme is csillogott, amikor a lányra nézett. Egymás kezét fogva mentek ki a kapun.

Judit egyedül töltötte a karácsony estét. Kis fát állított. Egy konyakot töltött magának, és lassan leengedte a torkán a nemes italt. A mai napra gondolt, az öregre, aki most először látszott boldognak, pedig, nagy fájdalmai lehettek. Másnap reggel, váratlanul csöngött a telefon. A vonal másik végén Gábor szólt bele, halkan, szinte suttogott.
- Géza bácsi meghalt az éjjel. Álmában érte a halál.
- Hogyan? Nem értem. Mi történt?
- A szomszéd talált rá reggel. Néha ránézett az öregre, és észrevette, hogy az öreg nem lélegzik. Azt mondja, olyan volt, mintha aludt volna. Álmában mosolygott.
Csak napokkal később jutott Judit eszébe a dosszié. A temetést intézték Gáborral, amikor az iratok rendezése során előkerült a sárga színű irattartó.
- Te Gábor, megnézted a dossziét, amit az öregtől kaptál?
- Nem, még nem volt időm.
- Gyere, nyissuk ki az enyémet!
Judit kinyitotta a sárga fedelű papír dossziét, és egy lottószelvényt vett ki belőle. Annak a szelvénynek az igazoló szelvényét, amelyet még hetekkel ezelőtt ő töltött ki. A dossziéban volt egy végrendelet is, amelyben Géza bácsi közli, hogy a nyertes szelvényt Juditra bízza, és a nyeremény felét rá, másik felét Gáborra hagyja. Gábor is megkapta a végrendelet egyik példányát, állt az okiratban, amelyet közjegyző hitelesített. Judit Gáborra nézett, de csak egy kisfiút látott, akinek potyognak a könnyei, és csak annyit tudott mondani átölelve a lányt.
- Úgy látszik, faszagyerek voltam. 
- Ezek szerint, én is – mondta Judit, és szorosan átölelte a férfit.

Budapest, 2019 karácsony

Kávészünet

A lány kilép az üzletből, és észreveszi a férfit, aki egyenesen a szemébe néz. Jól öltözött, jól ápolt fiatalember, olyan harmincas. Izmos felsőtest sejthető a feszülő póló alatt, de nem túlépített, inkább ízlésesen erőt sugárzó. És az a vigyor. Látta már a férfit, de nem emlékszik, hogy hol találkozhattak.
- Bocsásson meg, hogy megszólítom, de nem tudtam ellenállni. Maga gyönyörű.
A lány nem lepődött meg, tudatában volt annak, hogy vonzza a férfi tekinteteket. Egy kicsit hízelgett is neki, hogy megszólították.
- Ez a csajozós szövege?
- Valahogy ismerkedni kell, nem?
- De, természetesen. Lehetne fantáziadúsabb is.
- Nem szoktam leszólítani senkit az utcán, de most kivételt tettem. Bocs, ha kicsit bénára sikerült.
- Nincs semmi baj. Kicsit rossz a kedvem, és a szokottnál is érzékenyebb vagyok.
- Ebédelt már?
- Nem, de nem is fogok. Egy fél óra múlva vissza kell érnem a munkahelyemre.
- Egy kávé belefér?
- Van itt egy kis presszó. Jó a kávéjuk.
A férfi átvette a lánytól az egyik csomagot, és elindultak a presszó felé. Nem gondolta, hogy ilyen könnyen megy az ismerkedés. Tegnap vette észre a lányt, amikor feljött az aluljáróból a villamosmegállóba. Első látásra megdobogtatta a szívét. Ilyen gyönyörű nőt még nem látott. Együtt szálltak fel a villamosra. A lánynak beleakadt a cipősarka a lépcső rácsába, ö segített neki feladni a lábára a kiszabadított magassarkút. Aztán jött a tömeg, és elsodródtak egymástól. Jól megnézte, hol száll le a lány, hogy másnap megvárhassa. Nem gondolt semmire, csak látni szerette volna őt. Még nem fordult elő vele hasonló. Vágyott a lány közelségére. Nem ismerte őt, azt sem tudja, van-e barátja, esetleg férje? Gyűrűt nem hordott. Remélte, semmi nem nehezíti a találkozást. De ami másnap történt, arra nem számított.

A lány a szokott időben szállt le a villamosról. A megállótól nem messze, egy üzlet bejárata előtt várta. A közelben volt dolga, állásinterjúra ment egy biztosító társasághoz. Volt még annyi ideje, hogy megigyanak egy kávét. Nem kérte el a lány telefonszámát, elfelejtette, de nem is tűnt fontosnak, hiszen, akkor láthatja őt, amikor akarja. Abban bízott, hogy ma kávézás közben, lesz módja közelebb kerülni hozzá. Talán, egy randevút is kicsikarhat tőle, mindenesetre megpróbálja.
- Jónapot! – mondta a lány mellé lépve. – Nem zavarom?
- Jónapot! – szólt a lány nem titkolva, hogy lepte meg a fiú. – Nem zavar. Tudtam, hogy jön.
- Komolyan? Maga olyan látnok féle?
- Szó sincs róla – nevetett a lány. – tegnap láttam magán, hogy az átlagosnál jobban érdeklődik irántam. Vagy a kávé dobta annyira fel? Jöjjön, igyunk meg egy kávét, aztán, majd megbeszéljük, mikor tölthetünk el egy kicsit több időt egymással.
- Meglep a közvetlensége. – mondta a fiú, de nem bánta, hogy a lány randira hívta.
Megitták a kávéjukat, közben megbeszélték, hogy férjnél volt, de egy éve elváltak, és nincs barátja. A munkája leköti, de szívesen töltene egy kis időt a fiúval. Mehetnének színházba, vagy koncertekre. Régen volt már ilyen hangulatban.
- Sietnem kell. Jönnek hozzám. Ma nehéz napom van. Nincs nálam névjegy, de ha holnap megvársz, odaadom telefonszámom. A hétvégén kimehetnénk a természetbe, sétálhatnák egy pár órát. Jót tenne egy kis friss levegő, kettesben, veled – nevetett a lány, és elindult az aluljáró felé.

- Van még egy kis idő – gondolta a fiú. Jólesett a lány viselkedése, barátságos mosolya, és az, hogy a gondolatait is kitalálta. Nem is kellett kérdezni semmit. Sétált a parkban, aztán elindult reménybeli munkahelye felé. Nem készült bonyolult kérdésekre, nem volt kétsége afelől, hogy alkalmas a munkára. Az előző munkahelyét otthagyta. Nem fizetett jól, és az utóbbi hónapokban már nem jött ki a pénzből. Felment az emeletre, és leült a többi várakozó közé. Tesztet fognak kitölteni, tudta meg az egyik interjú alanytól. Utána lesz egy beszélgetés. A teszt nem volt nehéz. Úgy érezte, minden kérdésre megfelelő választ adott. Egy középkorú férfi jött be a szobába. Összeszedte a lapokat, majd elmondta, hogy kiértékelik, utána kiderül, kik vesznek részt a beszélgetésen. Fél óra szünet. – Addig igyanak meg egy kávét! Itt találkozunk – mondta férfi, és kiment a szobából.

Leültek a helyükre, és várták, kit hívnak be beszélgetésre. Mindenkit felvettek, ő maradt utoljára. Belépett az irodába, amikor szólították, és megállt az ajtóban. Szemben az íróasztalnál egy harmincas nő ült háttal a széken.
- Jónapot kívánok! – köszönt a fiú.
A nő megfordult. A férfinek elállt a lélegzete. A lány volt, akivel délben kávézott.
- Meglepődött? Ne gondolja, hogy én nem, amikor megláttam a várakozók között. Erre a pillanatra vártam. Foglaljon helyet!
A férfi leült, és a lány szemébe nézett.
- Meglepődtem, de nem bánom, hogy itt találkozunk.
- Én igen.
- Bánja, hogy találkoztunk?
- Jaj, dehogy. Azt bánom, hogy itt. Fontos neked ez az állás? – váltott a lány tegezésre.
- Bíztam benne, hogy megkapom. Jól fizet, és tetszik is a munka.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem vettelek fel. Nem, ne gondold, hogy a teszt nem sikerült, tied a legjobb, de cégünk etikai szabályzata nem engedi meg, hogy közeli kapcsolatban álló kollégák függőségi viszonyban álljanak egymással.
- Ezt nem értem – válaszolt a fiú bizonytalansággal a hangjában.
- Nem? Mit nem lehet ezen érteni?
Odalépett a fiúhoz, és a kezét nyújtotta. A fiú felállt, és átölelte a lányt, aki szorosan hozzásimult.
- Látom, érted már. Mától egy pár vagyunk, te csacsi – mondta kedvesen a lány, és megcsókolta a fiút.

Budapest, 2019. december

A varjú

Meleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, - gondoltam - de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. - Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket.

- Ki vagy te? - kérdem az állatot. Nem várok választ. A varjú felröppen, tesz egy kört, és leszáll a korlátra. Nézzük egymást. Nem merem elhinni, amit látok. Mintha Juli... a szeme, olyan ismerős. Próbálok józanul gondolkodni, de ez lehetetlen. A varjú ütemesen veri a korlátot, csőre szabályos ritmust kalapál, a korlát vasán. - Te jó ég, ez morzejel - kiáltok fel a meglepetéstől. A madár megretten, de látja, nincs semmi veszély, folytatja a jelek kopogását. Ismerem a jeleket, de már régen használtam. Visszakopogom neki, hogy "Ki vagy, honnan jöttél?"
- Nem tudom, ki vagyok. Nálunk nincs olyan, hogy ki. Mindnyájan egyformák vagyunk.
- Na, jó, ez baromság. A többiek is tudnak morzézni?
- Nem, nem tudnak - néz rám meglepetten.
- Akkor, te más vagy, mint a többiek.
- Miért pont Julira gondoltál, amikor a szemembe néztél? - kopogta a madár, és a rám nézett.
- Mert ő ugrott be, az ő arcát láttam magam előtt.
- A lelkiismeret? Lehet, hogy van adósságod, és még nem törlesztettél ennyi évtized után sem?
- Igen, ez valószínű.
- Én hírt hoztam neked róla. Juli tegnap este meghalt.
- Nekem erről tudnom kell?
- Feltétlenül. Ez volt a kívánsága.
- És te kitől kaptad az utasítás, vagy mit tudom én mit, hogy ide gyere, és emlékeztess rá?
- Neked ezt nem kell tudnod. A lényeg, hogy Juli üzent, te leszel a következő.
Akkor ugrik be, hogy a varjú a halálmadár. Akkor minden érthető. Jött, hogy közölje, itt az idő.
- Mennyi időm van?
- Amennyit akarsz. Te döntöd el.
- Ezt nem értem. Akkor miért vagy itt?
- Ne akard tudni - kopogta a varjú, és elröppent a fák felett, tett egy kört, majd elindult a tó fái közé, hogy nyugovóra térjen.

Fáradtan ébredek. Micsoda ostoba álom. Kávé, zuhanyzás. Nem frissít fel. Juli jár a fejemben. Az utóbbi években gyakran gondolok rá. Vajon, milyen lenne az életem mellette?

Julit hívom. Kikerestem a számát az interneten. Nem volt könnyű megtalálni.
- Haló, tessék, itt Szűcsné.
- Juli, te vagy az?
- Gábor, istenem, Gábor! Jó hallani téged annyi évtized után.
- De jó, hogy beszélhetünk. Amikor elhagytál, hónapokig csak bolyongtam Pestimre utcáin, de nem találtalak sehol. Nem vetted fel a telefont, nem akartál beszélni velem. Nagyon fájt, Juli. Szerettelek.
- Én is téged, te csacsi.
- Akkor miért?
- Emlékszel, amikor karácsonykor megkérdeztem, akarsz-e családot tőlem? Elváltál, otthagytad a gyerekeket, és én azt gondoltam, egy család lehetünk.
- Igen, még sírtam is, annyira meghatott a kérdésed.
- Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, el kell válnunk egymástól.
- De hiszen, annyi szép emlékünk volt. Te berendezted a nyári konyhát találkahelynek, én pedig télen, törött lábbal is kerítést másztam, hogy bejussak hozzád. A szüleid nem engedtek be a házba. Már elindult a válás, de volt még egy tárgyalás. Addig hallani sem akartak rólam.
- Emlékszem, persze, hogy emlékszem. Szinte nap nem múlt el, hogy ne gondoltam volna rád.
- Akkor, miért?
- Mert nem szülhettem neked gyereket. Érted?
- Igen, értem. Később, évekkel később tudtam meg, hogy karácsony előtt azért nem találkoztunk, mert kórházban voltál, megműtöttek, és nem lehet gyereked.
- Itt volt nekem Pisti. Fel kellett nevelnem. Fájt, hogy nem tudok neked szülni.
- De szólnod kellett volna. Tudod, hogy mennyire szerettem volna veled élni.
- Igen, hibát követtem el. De hogy-hogy hívtál? Eltelt negyven év, és most jutottam eszedbe?
- Igen. Egy varjú... nem, butaság, álom volt az egész.
- Miről beszélsz?
- Tegnap egy varjú szállt a korlátra, és felismerhető morze hangokat kopácsolt. Nem, azt hiszem, megőrültem.
- Nem őrültél meg. Látod azt a fát, a kert végében?
- Igen.
- Nézd meg jobban. Mit látsz a tetején, a legfelső ágba kapaszkodva?
- Egy varjút.
- Igen. Ott van nálad, és vigyáz rád. Azt mondta, te vagy a következő, ugye?
- Honnan tudod?
- Mert itt is járt, és nekem is azt mondta.
- Tudod, ez mit jelent?
- Igen. De te is hamarosan meg fogod tudni. Tudod, mi bánt? Hogy feladtad. Három hónap elegendő volt, hogy feladd, és ne keress tovább. Ez fájt. Még egy képeslapot se kaptam a születésnapomra. Pedig vártam rád, te csacsi, évekig vártam, hiába...

A vonal megszakadt. Próbálom újra hívni a számot. Egy férfi veszi fel.
- Halló, tessék. Szűcs lakás.
- Bocsánat, Julit keresem. Az előbb beszéltünk, de megszakadt a vonal.
- Az lehetetlen uram. Juli tegnap este meghalt, nem beszélhetett vele. Maga nem Gábor, véletlenül?
- De igen, Gábor vagyok.
- Az ön nevét szólította, mielőtt eltávozott. Nagyon szerette magát.
A vonal végén csend, még hallom a férfi szuszogását, nehéz légzését.
- Örülök, hogy megismerhettem, Gábor - szólt a férfi a vonal másik végén, és letette a kagylót.

Hátra arc

Felállt a fotelből, és elindult az állólámpa felé. Egy bogár röpködött a szobában. Eleinte nem zavarta, de látta, hogy a pimasz a halogén lámpa forrósága felé tart. Felemelte a lámpát, hogy a repülő rovart csapdába ejtse. Beleestek azok maguktól is, irgalmatlan bűzt árasztva, amikor lángra lobbantak. De erre a nyavalyásra mérges volt, siettetni akarta az aktust. A bogár nem esett pánikba, kikerülte a hőforrást. Aztán, hirtelen sötét lett. Valójában elájult egy pillanatra. A vérnyomása leesett, és ez most eszméletvesztéssel járt. Úgy érezte, zuhan. Tudatában volt annak, hogy tehetetlen. Még nem jött vissza a fény, de tisztán végiggondolta, mi fog történni. Megadta magát, nem tiltakozott. Tudta, súlyos következménye is lehet ennek a zuhanásnak. Háttal esett rá az üveg dohányzó asztalra. Visszatért a kép, és most már az üveg hangját is hallotta, ahogy darabokra hullott. Az asztal fa kerete is kettétört a súlya alatt. A bal lapockája alatt egy tompa ütést érzett, majd egy éles tárgy végig hasította a hátát. A két kezét hátra tette, hogy tompítsa az esés erejét. Ösztönös mozdulat volt, nem számított arra, hogy üvegszilánkokba tenyerelhet. Aztán mozdulatlanná merevedett. A bal könyökén támaszkodott, jobb kezében az állólámpát szorongatta, elkapta, mielőtt a földre zuhanva összetörhetett volna. Egy darabig így maradt. Nem tudta, mi történik, ha megpróbál feltápászkodni, maga körül mindenütt, apró üvegszilánkokat látott. Nézte magát, a tehetetlen alsótestét, és kitört belőle a nevetés. Ekkor jött be a felesége. Meglátta a mozdulatlan testet a könyökére támaszkodva, a hátából egy tenyérnyi üvegdarab állt ki, és csorgott belőle a vér. Kihúzta az üveget a testből. Szerencsére, a vérzés nem erősödött. A sokk megállította.
- Ne mozdulj, tele vagy üveggel – mondta az asszony.
- Nem tudom mi történt, egyszer csak itt találtam magam.
- Biztosan alacsony a vérnyomásod. Gyere, add a kezed! Lassan, nagyon lassan próbálj felállni! Segítek.
Ez a jó házasság, ahol a házastársak segítenek egymáson. Ott is hagyhatta volna, vérezzen el, vagy ha megpróbál feltápászkodni, a többi üvegdarab okozzon súlyosabb sérülést. Az asszonynak nem volt gyakorlata elsősegélynyújtásban.
- Nagyon mély a seb? – kérdezte a férfi, és közben leült a kanapéra.
- Nem vészes. Fél centi lehet, de hosszú. Gyere, menjünk be az ügyeletre! – mondta az asszony.
- Nem. Nem akarok órákat ott ülni ellátatlanul. Van itthon kötszer, és valami fertőtlenítő?
- Persze, hozom.
- Fogd össze a sebet, ahogy tudod, és a környékét fertőtlenítsd! Szorító kötést fogunk rátenni. Hajtogass egy gézpárnát, szórd be sebhintőporral, és tedd a sebre. Szorosan tekerj körbe kötszerrel. Két nap múlva cseréljünk kötést, aztán, majd meglátjuk.
- Nem érzed rosszul magad?
- Nem. Érdekes, fájdalmat sem érzek. És mintha, újjá születtem volna. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom telepedett rám. Mintha valaminek vége lenne, és kaptam egy lehetőséget, hogy másképpen folytassam. Szerencsém volt, az asztal fémlába nem állt belém. Az oldalamat horzsolta.

Másnap szakított Évával. Tiszta fejjel, okosan érvelt. Nem volt semmi ellenállás, ez meglepte, de nem bánta.
- Tegnap a házunk előtt egy autó nekiment egy fának. A szélvédő összetört, az üvegszilánkok szanaszét repültek. Megrémültem, azt hittem te ülsz az autóban. Szerencséje volt a vezetőnek, hogy mellette hatolt be a fatörzs a fülkébe, éppen hogy súrolta – mondta Éva, és letette a telefont.

Szabad ez a hely?

- Szabad ez a hely, kérem?
- Ez itt, mellettem?
- Igen, pontosan erre gondoltam.
- Ez szabad.
- Nem ülnek itt?
- Már hogy ülnének, amikor üres?
- Na jó, de lássa be, ha üres is, még ülhetnek itt?
- De nem ülnek.
- Igen, azt látom. Csak a biztonság kedvéért…
- Miféle biztonság?
- Hátha mégis…
- De nem.
- Na jó, csak ha ülnek itt, de éppen most, ebben a pillanatban nem, de talán, később visszatérnek…
- Nézze uram, én már többször elmondtam, hogy szabad ez a hely, és nem ül itt senki, amint látja. Nyugodtan foglaljon helyet!
- Nem, köszönöm.
- Mi az hogy nem? Most kérdezte, hogy szabad-e leülni.
- Nem kérem, én nem azt kérdeztem, hogy leülhetek-e, hanem azt kérdeztem, hogy szabad-e ez a hely. Nagy különbség.
- Igen, nagy. Foglaljon helyet!
- Megtenném, de sajnos, nem lehet.
- Hogy-hogy?
- Mert nem érek rá ücsörögni, rengeteg dolgom van még. És különben is, ha én leülök, és mondjuk, már ülnek itt…

Tűsarok

A lámpaoszlopnak támaszkodott. Nézte a forgalmat, figyelte a gyalogosokat. Ráért. Két éve nincs munkája, de amíg az asszony eltartja, nincs gondja semmire. Minden nap azzal indul el otthonról, hogy munkát keres. Legyen az bármilyen munka, ha jól megfizetik, elvállalja. Az utóbbi egy évben már nem akart dolgozni. Alkalmi munkákat vállalt, de aztán belefáradt a bizonytalanságba. Inkább a biztos semmi. Csavarog, bámészkodik, valahogy csak elmegy az idő.

A lámpa zöldre váltott. A tömeg elindult. Egy fiatal lány vált ki az áradatból. Feltűnő jelenség. Hosszú, fekete haj, rövid kis színes nyári ruha, és sportcipő. Tetszett neki a lány, ahogy csípőjét ringatta járás közben, mint a modellek, úgy rakta egyik lábát a másik elé, szinte egyetlen láthatatlan vonalon haladt. Ez adta a különleges csípőmozgást, ez a ringás tette vonzóvá. Az arcát nem látta, de el tudta képzelni, ehhez a testhez milyen arc tartozik. Követni kezdte. Nem volt határozott célja, de vonzotta a lány szépsége. Nem akart rárontani. Arra gondolt, megvárja, amíg alkalom nyílik rá, és megszólíthatja. A lány ráérősen ment tovább, mintha nem lenne határozott elképzelése, merre menjen. A kirakatoknál megállt, és hosszan nézte a divatos ruhákat. Egy cipőboltnál hosszasan időzött, amikor hirtelen elhatározással benyitott. Fél óra telt el, amikor a lány megjelent, egy cipősdobozzal a kezében. A lábán már nem a sportcipő volt. Egy piros, tűsarkúban lépett le a bolt két lépcsőfokán, mint egy revüben, amikor a tánckar a nagyobb hatás kedvéért lelibben a grádicson. Gyönyörű látvány volt. Elakadt a lélegzete, amikor a lány elindult felé. Azt tervezte, hogy megkérdezi a lánytól, hol van ez, és az az utca, de a lány megelőzte.

- Ne haragudjon, hogy megszólítom! Nem tudja, hol van az Iker utca?

Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Akaratlanul is magas hangok jöttek ki a torkán, amikor az ember zavarban van, és nem tud határozott választ adni a kérdésre.

- Nem, sajnos nem. – válaszolta, és azt hitte, ezzel be van fejezve a beszélgetés. De a lány átnyújtotta a mobiltelefonját.

- Megkeresné nekem a térképen? Azt hiszem, van rajta navigációs program, de nem értek hozzá. Segítene?

Úgy érezte, ennél jobban nem is indulhat egy ismerkedés.

- Igen, természetesen. Melyik számot keresi?

- Az elejét. A pontos számot nem tudom, de van ott egy cipészműhely.

- Igen, megvan. Pár száz méter, néhány perc az egész. Elkísérhetem? – kérdezte a férfi, és visszaadta a lánynak a telefont. Jobban szemügyre vette a kezét. Kis, finom keze volt, ápolt, de festetlen körmökkel. A lány szemébe nézett, de a napszemüveg mögött nem láthatta, milyen színű a szeme.

- Bocsásson meg, de udvariatlan vagyok. – mondta, és feltolta a szemüveget a feje tetejére. Így még vonzóbbnak tűnt. – Igen, azt hiszem, nem ártana, ha elkísérne, megköszönném.

- Tudja, így még nem jártam, Éppen meg akartam szólítani, de megelőzött.

- Nem volt szándékomban versenyezni. – mondta a lány, és nevetett.

A férfi a lány arcát figyelte. Csodálatos fekete szemét, amely uralta finom arcvonásait.

- Nem, én sem azért mondtam.

- Látja, könnyen megy ez. Maga egyébként is szimpatikus nekem. – mondta a lány, és a férfi szemébe nézett.

- Láttam, amint bemegy a cipőboltba. Egy sportcipő volt a lábán, és most ez a csodálatos tűsarkú. – mondta a férfi bátortalanul. – Jaj, bocsásson meg, még be sem mutatkoztam. Gábor vagyok.

- Én meg Éva.

- Szép neve van.

- Magának is.

- Miért megy a cipészhez? – kérdezte témát váltva Gábor.

- Mert ez a kedvenc sportcipőm, és nem szeretném kidobni. Elszakadt a bőr, és egy barátnőm ajánlotta, hogy itt a kerületben van egy cipész, aki minden kisebb javítást is elvállal.

- Ez a tűsarkú jól áll magának.

- Köszönöm.

- Mivel foglalkozik, ha nem sértem meg?

- Nem, dehogy. Miért sértene meg? Legfeljebb nem válaszolok. – mondta a lány, és nevetett.

- És akkor, most elárulja, vagy kinevet?

- Dehogy nevetem ki. Ne legyen ilyen érzékeny Gábor! Modell vagyok.

- Gondoltam, maga tökéletes.

- Ugyan. Nincs tökéletes ember. Nem is sejti, mennyi hibám van.

- Én nem látom. Engem az első pillanatban elbűvölt.

- Nagyon kedves Gábor, de én boldog párkapcsolatban élek.

- Nekem is van feleségem.

- Ez nem hangzott valami jól. Nem volt benne semmi lelkesedés, büszkeség.

- Csak a tényt közöltem.

- Boldogtalan?

- Nem tudom.

- Az nem úgy van. Az ember azt tudja.

Közben megérkeztek. Befordultak a sarkon, és meglátták a cipészműhely cégtábláját. A lány megállt a műhely előtt, és egy kis hallgatás után megszólalt.

- Megvár, Gábor?

- Igen, örömmel.

- Jó. Csak kisebb javítás, szerintem pár perc alatt megvan.

Gábor várt. Nem értette, mi történik vele. Tetszett neki a lány, de hát felesége van. Tíz éve házasok, nem volt semmi problémájuk egymással. Éltek, ahogy mások is. Aztán amikor munkanélküli lett, az asszony elfordult tőle. Nem emiatt, de a depresszió úrrá lett rajta, és ez nem tesz jót egy házasságnak. Már egy éve nem szeretkeztek. Az asszony elhúzódott, ha közeledett hozzá. Magát hibáztatta. Az eszébe sem jutott, hogy az asszonynak is van saját élete, és lehet valakije, aki kedves hozzá, akivel nem kell nap, mint nap megküzdenie. Persze, hogy megértette őt, de nem beszéltek róla. Hallgattak, elfogadták a helyzetet.

A lány megjelent a műhely ajtajában, kezében a cipősdoboz, lábán a sportcipő. Mosolygott. Odalépett Gáborhoz, és megsimogatta az arcát.

- Na, ne vágjon ilyen képet! – mondta, és felnevetett. – Van egy ötletem, de ne sértődjön meg.

- Halljam! Ígérem, nem sértődöm meg.

- Én nem szeretem a tűsarkú cipőket, de a munkámhoz tartoznak. Megvettem ezt a piros cipőt, de igazából nem is tetszik. Mekkora lába van a feleségének?

Gábort váratlanul érte a kérdés. Gondolkodnia kellett.

- Azt hiszem, harmincnyolcas.

- Remek! Ez a cipő pontosan akkora méretű. Elfogadja tőlem? Adja a feleségének ajándékba!

Átnyújtotta a dobozt a meglepett férfinak. Gábor elvette az ajándékot. Alig tudott megszólalni.

- Köszönöm. – mondta. – Nem tudom, örülni fog-e neki? Régen hordott hasonlókat, de egy kicsit felszedett az évek alatt, és inkább ő is a lapos cipőket szereti.

- Ugyan. Találja fel magát! Vegyen neki színházjegyet, vigye el szórakozni. Semmi kifogása nem lehet, cipője már van. – mondta a lány, és hangosan kacagott.

- Miért is ne. Igaza van, talán ez az ajándék megváltoztathatja a kapcsolatunkat. – mondta Gábor, és hálásan nézett a lányra.

- Na, jól van. Nekem mennem kell. Ott van a buszmegálló szemben. Mindjárt jön a buszom.

- Honnan tudja, hogy milyen busz fog jönni? Nem is ismerős a környéken.

- Dehogynem, itt lakom a közelben.

- Akkor a cipészműhelyt is ismeri. Tudja, hol van.

- Persze, hogy tudom. – mondta a lány nevetve. – De olyan szerencsétlenül állt ott a bolt előtt. Gondoltam, örömöt szerzek magának. Észrevettem, hogy követett.

- Ez kedves. – mondta Gábor bizonytalanul.

Éva homlokon csókolta a férfit, és sietve átment az út túloldalára, a buszmegállóba. Amikor a busz megérkezett, még volt ideje integetni Gábornak. A férfi csak állt megkövülten, és hosszasan nézte a távolodó járművet.

Budapest, 2019. április

Egy haldoklóhoz

Fájdalom

A fájdalom átjárja testét,
úgy hal a remény,
időtlen száguldás az élet,
és ő jönne felém.
Áthat a lélek, belém mar,
cudar félelmek között,
lelkébe béke költözött.

Nyugtató

Sejtjeid feladták,
már nem küzdenek tovább,
elfoglalta helyét a bánat.

Tort ül felettünk az idő,
megtréfált minket a tér,
félelem nem ér el, tréfálkozol,
megnyugtatsz engem.

Hajnalig

Hajnalig voltam fent ma is.
Hozzád igyekeztem,
hogy megnézzem,
mit tett az eső,
nem ázott-e be a tető?

Hajnalig róttam az utcákat.
Félvállról vett szavak,
súlyosan válladra hullanak.
Megérint magányod,
ahogy magadat viseled,
büszkén, kínok között is emberi.
Hangod csendes, szerényen kéred,
hogy ne felejtselek el téged.

(Budapest, 2018. augusztus)

Vihar előtt legnagyobb a csend

A cukorka bolt előtt áll. Nézi a kirakatot, a sok szép, színes cukorkákkal teli üvegtartót. Gyerekkorában állt meg így a Pozsonyi úton, egy trafik előtt.
- Nézd, mama! Sípcukor – mondta minden reggel, amikor Szentistván parkba mentek a mamával.
Rázúdultak az emlékek, a gyerekkor legszebb emlékei. Különösen egy ragadt meg benne az évtizedek során, Panniról alkotott képe, amit nem fakított az idő.

Állhatatos gyerek volt, sosem hagyta nyugodni, ha a fejébe vett valamit. Küzdött érte. Mindig elérte a célját, ha meg akart kapni egy labdát, vagy egy felhúzható versenyautót. De a sípcukor, Isten tudja miért, az más. Azt ki kell érdemelni. Azt nem lehet csak úgy megkapni. Ezek a reggeli szertartások. Ő ott áll a kirakattal szemben, és szabadjára engedi a fantáziáját. A kakas nyalókát megkaphatta volna, de a sípcukor nem tartozott a könnyen elérhető édességek közé.
- Veszek neked Pischingert – mondta a mama ilyenkor. – De csak hazafelé.
Ennek a süteménynek varázslatos neve volt. Egy habos, kakaókrémes, csokoládéval bevont fánktészta, amely a nevében hordozta a titokzatosságot, amit csak félve lehet kimondani. A presszós nő sokáig főzte a kávét. Addig ő összeszedte a bátorságát, mert ki kellett mondania a sütemény nevét. Szégyellte, hogy ilyen nevet adnak egy kedvencnek, de hát, nem volt mit tenni, ki kellett mondani, ha meg is akarta kapni.
- Tessék, fiatalúr, mit adhatok? – mosolygott a presszós nő. Szándékosan kivárt, tudta, eltart egy darabig, amíg a fiúcska kimondja a bűvös szót.
- Pis…
- Igen, hallgatom.
- Azt az izét kérem.
Mama nevetett. Minden nap eljátszották ezt a játékot, amikor betértek egy kávéra, és arra a furcsa nevű süteményre.
- Ez komoly dolog, kérem. Én izét nem ismerek. Tud olvasni? – kérdezte a megszeppent fiúcskát a presszós nő.
Érdekes, hogy az emlékezetében megmaradt ez a lány. Fekete blúz, fekete szoknya, és fehér simára vasalt előke, vagy inkább kötény. És a mosoly az arcán. Életében először érzett vonzalmat valaki iránt. Ismeretlen, homályos érzés. Izgalomba hozta, amikor meglátta a lányt. De igazából nem tudta, hogy mit is érez. Húzta az időt.
- Persze, hogy tudok olvasni – mondta magabiztosan. Mama odakapta a fejét, miközben kortyolgatta a forró feketét.
- Már honnan tudnál? – kérdezte.
- Apa tanított meg rá.
- Dehogy tanított, honnan veszed?
- Tessék. Az van odaírva a táblára, hogy Férfiak, a másikra meg hogy Nők – mutatott a fiúcska a szembe levő ajtókra.
- És ide mi van írva? – csapott le rá a presszós nő.
- Pisi.
- Nem, nem az. Olvasd el figyelmesebben!
- Pisinger.
- Úgy van - mondta felszabadult nevetéssel a presszós nő. – Kér rá tejszínhabot a fiatalúr?
- Kérek – szólt határozottan a fiúcska, és nagyon elégedett volt magával. Ezért még a sípcukrot is megkaphatom – gondolta, és elkomorult. Lehet, hogy azért ennél többre lesz szükség.

Pálmai bácsi, az öreg zsidó a másodikon lakott. Az volt a szokása, hogy amikor találkoztak, megkérdezte a fiútól, elég bátor-e?
- Persze, hogy az vagyok – válaszolt megjátszott sértődöttséggel a fiúcska.
- Lássuk! Mondd ki, hogy faszagyerek vagyok!
Pálmai bácsi ilyenkor egy cukorkával jutalmazta a bátorságot. Amikor a mamának dolga volt, el kellett mennie, akkor a fiút bízta meg azzal, ha csöngetnek, akkor menjen, és nyissa ki a liftet. De ne menjen fel senkivel, mert nem fog tudni lejönni, csak a lépcsőn.
- Kicsi vagy még, a lift nem érzékeli a súlyodat – mondta a mama. – A liftpénzt megtarthatod.
Harminc fillér volt egy menet, fölfelé. Két menetből már megvolt egy gombóc fagylalt Medvééknél, a Visegrádi utcában. Egy nap, hiába keresett többet a liftezéssel, legfeljebb két gombóc fagylalt árát tarthatta meg. A többit be kellett dobnia a gázóra melletti papírdobozba.
Ma jól keresett. Vívódott, menjen Medvéékhez, vagy titokban sétáljon el a Pozsonyi útra, és vegye meg, az annyira áhított, a kirakatban kívánatosan mosolygó sípcukrot? A Pozsonyi úti séta mellett döntött, de, egyedül nem mert nagyobb utat megtenni, mert mama megtiltotta, hogy elcsavarogjon, amikor dolga van. Pannit hívta. Panni a zöldséges lánya, már iskolás nagylány. Sokan megfordultak utána, mert szőke, hosszú haja vonzotta a férfiak tekintetét, és kezdett gömbölyödni is, ahol kellet. Csípője is szélesedett, ahogy a kamaszlányoknak, mikor megérnek, és zamatos, kívánatos gyümölcsként kínálják magukat a világnak. A fiút azonban, nem izgatták Panni domborulatai, ő a lábaiért volt oda. Gyakran töltötték együtt, az időt, mert a mama Pannira hagyta, ha hosszabb időre el kellett mennie, és nem vihette magával a fiút. Ilyenkor átment hozzá, és ott töltött néhány órát. Panni mesélt neki, vagy játszottak. Láthatólag, a lány is élvezte a dolgot, mert nem csak a pénzre volt szüksége, amit kapott a felügyeletért, de a fiú okos, nyílt tekintete, intelligenciája is lenyűgözte.
- Elkísérsz? – kérdezte a fiúcska, és reménykedett, hogy a lány, igent mond neki.
- Persze. Mit kapok érte? – incselkedett a lány a fiúval.
- Fagylaltot. Megfelel?
- Nagyon is. De van egy kis dolgom, mielőtt elmegyünk. Aztán, útba ejtjük az boltot, és mehetünk is.
Panni okos volt, tudta, nem csavaroghat el a fiú anélkül, hogy ne tudnák, merre jár. Gondolta, bemegy a boltba, és szól az anyjának, hogy a fiúval van. Ne aggódjon érte mama, ha hazajön, és nem találja.

Meleg nyári nap volt, és Pannin csak egy szál ruha volt, amit eléggé felhúzott, amikor leült az íróasztalához.
- Meg kell csinálnom a leckémet – mondta a fiúnak. – Mikor is mész iskolába?
- Az ősszel. Ide nem messze, a Csanádi utcába.
- Én is odajártam. De ősztől már középiskolás leszek.
A fiú figyelte, ahogy a lány koncentrál. Néha a szájába veszi a ceruzát, és megrágja a végét. Letérdelt a földre, és nézte a lány gyönyörű lábait. Közelebb ment, és átölelte az annyira vonzó testrészeket. Panni nem húzódott el, gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét. Valami borzongás futott át a testén. Magához húzta a kisfiút, aki egészen szorosan ölelte őt. Hallotta a gyerek zihálását. Soha nem érzett hasonlót. Kigombolta a ruháját. A fiúcska a mellei közé fúrta fejét, és sírni kezdett. Érezte, ahogy a meleg könnyek szétáradnak a testén. Lassú, hullámzó mozgása ösztönösen arra késztette, hogy maga is a fiúval mozogjon. Panni még nem érzet ilyen gyönyört. Még nem fedezte fel a testét egészen, de tudta, valami olyasmi történt, ami soha többé nem fog megtörténni vele. A fiúcska zihálása is csillapodott. A pillanat, amikor a fiú teste megremegett, leírhatatlan volt. Ő nem tudta, mi történt, de amikor később visszaemlékezett azokra a csodálatos másodpercekre, nem volt számára kétséges, hogy a lány átsegítette őt élete első orgazmusán.

Csend lett. Nem szóltak, nem tudtak szóhoz jutni. Panni tért magához elsőként.
- Vihar lesz – mondta csendesen.
- Akkor nem megyünk most sehova? – kérdezte a lányt.
- Nem, de hoztam neked valamit – mondta, és kinyitotta a tenyerét. Egy sípcukor volt benne.

Budapest, 2019. július

Érintenélek

Lemondok rólad, nem vitázom.
Szűzen marad a gondolat,
Nem szégyenít többé az álmom,
Megőrizheted magad…

És ettől talán, még jobban szeretlek,
A lelkem is már megnyugvást talált,
Érintenélek, vonzásod bűvkörében,
Pillangószárnyként lobbannék halált.

Fanni

Zborovszky úr úriember volt. A szó szoros értelmében. Egy letűnt világ Adonisza, de leginkább Krúdy Szindbádja. Hosszú felöltőt viselt, és kalapot. Sála lazán a nyaka köré tekerve, elől, és hátul lelógott, különös, hangulatos összképet adva ősz hajú, szakállas tulajdonosának. Minden rendben volt vele. Most is sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét. A bohém világnak vége volt már, de szíve nem nyugodhatott. A fiatalasszonyok között mutatta magát. Shakespeare-t fordított az éjjel, alig aludt valamit. Kedvencei a szonettek. Nem volt elégedett az elődök munkáival, mert úgy érezte, a magyar nyelv használatával átalakítják a művek hangulatát. Számára az ó-angol eredeti megközelítése volt a cél. Arany fordításai álltak hozzá a legközelebb, de ezeket is magyar adaptációknak tartotta. Remekművek voltak, de a magyar nyelv lekoptatta róluk az évszázadok által rárakott patinát.

Jólesett a friss levegő. A parkban, ahol sétálni szokott, nyíltak az orgonák. Meglepődött, hogy már áprilisban bontogatják szirmaikat azok a virágok, amelyek máskor május előtt soha nem virágoznak. Az idén is korán jött a tavasz. Márciusban szinte, nyár eleji melegek voltak, de április elejére lehűlt a levegő. Zborovszky úr nem vette le a télikabátot, még nem készült fel a tavaszra. De lelkében ismeretlen, új érzések bukkantak fel, amit nem tudott hova tenni. Nézte a tónál a kacsákat, ahogy szépen, fegyelmezetten haladtak anyjuk után. Fannira gondolt, a fiatal teremtésre, aki egy hónapja szerelmet vallott neki. Fanni eljárt hozzá, angolt tanított neki. A lány képességei felkeltették az érdeklődését. Művelt, okos lány, kétszer olyan gyorsan haladt a nyelvvel, mint a korosztályának legtöbb fiatalja. Amíg középiskolában oktatta a nyelveket, nem találkozott hasonló jelenséggel, pedig sok tehetséges fiatalt készített fel a nyelvvizsgára. Latint is tanított, és nem csak angolból fordított, de ó-görögből is, Szophoklész, Euripidész, Aiszkhülosz drámáit. A lány jól ismerte fordításait, és ami igazán meglepte, rendkívül tájékozottnak mutatkozott a görög drámák világában. Egy alkalommal észrevette, hogy szétszórt, nem tud odafigyelni arra, amit mond neki.

- Valami baj van, kedves? Olyan, mintha máshol járna. Talán, untatom? – kérdezte az öreg, de nem akarta megbántani a lányt.

- Nem, nem. Semmi baj Zborovszky úr. Csak elkalandoztam egy kicsit. Azt hiszem, szerelmes vagyok.

- Az bocsánatos bűn, drága gyermek. És ki a szerencsés fiatalember?

- Nem fiatal már – komorult el Fanni. – Maga az kedves mesterem.

- Hogyan? Jól hallom? – lepődött meg az öreg. Mindig is nagy hatással volt a fiatal lányokra, modora, az őszes halánték mindig vonzónak bizonyult a fiatalok körében is. – Ugye, tréfál velem?

- Nem, eszemben sincs – mondta Fanni, és huncutul mosolygott. – Igen, magába szerettem, ez kétségtelen.

- Nem adtam okot, én azt hiszem.

- Nem, dehogy. Ön úriember. De észrevettem, ahogy megnéz időnként, amikor úgy gondolja, nem figyelek oda.

- Jó, talán elkövettem egy kis indiszkréciót, de megbántani semmiképpen nem akartam.

- Jaj, dehogy bántott meg! – kiáltott fel a lány. – Inkább jólesett. Különösen, hogy egy ideje magával álmodom.

- De én nem vagyok fiatal. Nem, ez ostobaság, már megbocsátson!

- Lehet. Gondolja, beteges a vonzalmam?

- Nem nevezném betegesnek, de megértheti, furcsa kicsit. A lányom lehetne.

- Á, értem. Apakomplexusra gondol. Felejtse el. Van apám, és szeretem őt, mint apámat. Maga más.

- Mitől lennék más?

- Mert vonz engem. Mert egy ideje csak magára gondolok, minden időmet a maga fordításainak olvasásával töltöm. És tetszik az a kép, amit kialakítottam magáról.

- A fordításaim alapján?

- Jaj, dehogy. Hiszen, nap, mint látom. Több időt töltök magával, mint a barátaimmal. Igazából nincsenek is barátaim.

- Drága Fanni, értem én, hogy vonzónak talál, mondjuk, úgy harminc évvel ezelőtt még fess ember voltam, de mára már csak egy vén medvének láthat, legfeljebb.

- Ó, nem. Férfinak látom, erős, és bátor férfinak, akinek van annyi önuralma, hogy el tudta rejteni érzéseit. De tudja meg, előlem nem lehet. De hiszen, ön remeg – mondta Fanni, és átölelte a férfit.

Zborovszky úr Fannira gondolt. Be kellett vallania magának, hogy megérintette a lány érzelmi kirohanása. Nem élhet vissza vele, hiszen ő már leélte az életét, és futó kalandokra már régen nem vállalkozott. Minden nap ajándék volt számára. A lány viselkedése meglepte ugyan, de nem találta különösnek. Talán, eleinte, de ma már másképpen gondol rá. Valami megmozdult a lelkében, és mintha a test emlékei is előkerültek volna. Néha fantáziált a lányról, még talán, vágyott is rá, de mégsem volt bátorsága bevallani magának, hogy vénségére megérintette a szerelem. A vizsgák szerencsésen lezajlottak, a lány dicsérettel végzett az egyetemen. Istenem, de gyerek még. Mit követett el, hogy az égiek ezzel büntetik. Lehetetlen, hogy közöttük bármilyen kapcsolat legyen. Fanni azt kérte, találkozzanak. Abból nem lehet baj. A virágokat nézte, ahogy a tavaszi szélben játszadoztak a serkenő lombok között, és illatukkal elkápráztatták az arra járót. A folyónál beszéltek meg egy találkozót. Zborovszky úrnak át kellett menni a vasúti felüljárón. Gyakran járt erre fiatal korában, nézte a vonatokat, elvágyott innen, messzire, távoli tájakra. Szerette a vonatokat. Vonzotta őt a sebesség, a száguldás öröme. A vasútnak van valami különleges szimbolikája. A végtelen érzése, a távolság illúziója, vagy az elvágyódás szimbóluma. A sínek mindig vezetnek valahová. Nem jött vonat. Szíve a torkában dobogott. Fanni várja. Ez izgalommal töltötte el. Eleinte nem volt biztos benne, de ma már tudja, szereti őt. Meg kell mondania, színt kell vallania. De mégse mehet túl messzire. Egy pillanatra megállt, mielőtt a lépcsőhöz ért. - Vissza kell fordulnom. Nem, ez lehetetlen, nagyon ostoba helyzet.

A lány hiába várta, Zborovszky úr nem jelent meg a megbeszélt találkozón. Nem vette rossznéven, de jólesett volna, ha előre közli, hogy nem akar vele találkozni. Nem volt a szívében harag. Inkább, kissé csalódott volt. Csak másnap tudta meg, hogy az öreg megszédült a lépcső tetején, és lezuhant. A lépcső alján találták meg hajnalban. Már nem volt benne élet.

Budapest, 2019. április

Korkülönbség

Úgy érezte, mindent elrontott. Egyetlen mondat, és elszállt a több hónapos küzdelem eredménye, szertefoszlott a remény. A jövő bizonyosságát felváltotta a jelen reménytelensége.

Kikészítette a gyógyszereit. Minden reggel legalább egy marékkal kellett bevennie, hogy életben maradjon. Az egyik pirula hiánya heves szívverést, magas pulzusszámot eredményez, ha egy-két szemmel többet vesz be, leállhat a szíve. Azon gondolkodik, melyiket válassza. Talán, ha egy marékkal bevesz belőle, lassan, de biztosan megáll a keringés, és öntudatát veszítve lépi át a másik világ küszöbét. Máskor is volt hasonló helyzetben. Nem volt kedve az élethez. De nem volt bátorsága hozzá, hogy kilépjen ebből a dimenzióból, és új, ismeretlen világba jusson. Biztosan gondot okozna az alkalmazkodás. A várakozás a legnehezebb. Mindig csak várni valamire, vagy valakire. És a bizonytalanság, eljön-e egyáltalán, amire várunk, aminek szükségét érezzük? Mi is az, valójában? A sorsunkat mi határozzuk meg, csak rajtunk múlik, milyen életet élünk. Mondják a pozitív gondolkodás hívei, akik még nem éltek meg tragédiákat, nem kellett nélkülözniük, rettegniük attól, hogy képtelenek alkalmazkodni a megváltozott létfeltételekhez. Még hogy magam irányítom a sorsom. Gondolatait az asszony hangja zavarta el.
- Mit csinálsz, Lajos? Normális vagy? – ordított rá, amikor meglátta a kezében a marék béta blokkolót.
- Semmit. Csak számolom, hány napra elég.
- Add ide a recepteket! Holnap kiváltom, amire szükséged van.
Joli betegápolása itt véget ért. A gondoskodás magasiskolája itt befejezettnek tekintette a feladatát. Nincs szükség többre. Ennyi is éppen elég. Gondoskodik az ételről, és befizeti a csekkeket.

A férfinek nem volt könnyű elviselni ezt a helyzetet. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Olykor rátört az önsajnálat. Jolán szerette őt, a maga módján. Régen más volt. Harminc év, az harminc év. Nincs min csodálkozni. Elmúlt az ifjúság, és vele oszlott köddé a szerelem.
- Csak szeretet legyen, az a fontos – mondta mindig az anyósa. Amikor elé tette a pacallal teli tányért. Jól készítette. Sokáig főzte a gyomrot, gondosan megtisztította előtte. Sokat dolgozott vele, de az eredmény fenséges volt.
- Anyuka főzi a legfinomabb pacalt a világon – hízelgett az anyósának a férfi.
- Ne beszélj zöldeket! – válaszolta az asszony. – Tudod jól, ízlés kérdése. Én vajpuhára főzöm, mások hagynak rágódni valót benne.
- A szaftja a lényeg. Ez a fűszeres, finom lé.
- Az hát. Nem nagy dolog. Én is anyámtól tanultam főzni.
Jolán ilyenkor hallgatott. Nem nagyon érdekelte, hogy vannak az anyjával. A vasárnapi ebédek akkor is rendszeresen összehozták őket. Nagyokat ettek, ittak rá néhány pohárkával, és filozofálni kezdtek. Apósát nem ismerte. Ő már régen elment, itt hagyta a családot, egy nála húsz évvel fiatalabb nőért.
- Na, aztán apátok sem volt egy szent – tért rá a témára az anyós. Az ebéd befejeződött, el kellett mosogatni.
- Joli, gyere! Segíts nekem, hamarabb készen leszünk.
Joli éppen egy magazint lapozgatott. Felállt a fotelből, és kiment a konyhába. Lajos érezte az asszony illatát, amikor elment mellette. Megkívánta őt, ahogy lenge ruhájában kiment, és egy pillanatra megállt az ajtóban. A fény áthatolt a szoknyán, látta az asszony combjait, fehér alsóneműjét. De belehasított az érzés, ami már nyomasztotta egy pár éve, a vágy még mindig a régi, de a képességek már lassan kikopnak az életéből. Tudta, hogy megöregedett, végérvényesen, visszavonhatatlanul. Öt éve már, meg sem érintették egymást. Lajos próbálkozott még egy darabig, de egy napon feladta. Jolán kitért az ölelések elől, elhúzódott, ha meg akarta csókolni.

Egy napon rossz hírt kaptak. A mama kómába esett, és kórházba vitték. Lajos nem volt rosszban az anyósával, de időnként, valami apróságon összevesztek. Most is éppen kerülték egymást, az asszony egyszerűen kitiltotta őt. Jolán egyedül ment el a vasárnapi ebédekre. Néha hozott egy kis pacalt, vagy körömpörköltet, kis lábosban. Nem volt nagy a harag, de a sértődöttség az nagy úr. Nem ismer kegyelmet. A kórház visszataszító képet mutatott. A gyógyszerek szaga, vizelet, és fekália szaggal keveredett, és a fertőtlenítő klóros szagával. Többségében öreg emberek feküdtek itt. A mamánál tüdőrákot diagnosztizáltak.
- Ez az elfekvő – mondta Jolán. – Előrehaladott állapotban van, már nem műtik. Napjai lehetnek hátra.
Lajos nem firtatta, miért nem vették észre időben. De érdekelte volna, a mama tudta-e, hogy valami baj lehet? Nem érezte?
- Sosem törődött igazán a rosszulléteivel. Elég volt neki a cukra. Az inzulinozás. Ha kihagyta, rosszul lett. Belázasodott, és összeesett. Szerencsére, ott volt nála a barátnője, ő hívta a mentőket.
Bementek a kórterembe. Az ablak mellett, szemben feküdt az asszony. Aludt. Holt sápadt volt, és zihálva vette a levegőt. Megálltak az ágya mellett. Lajos nézte ezt az erős, határozott asszonyt. Megtörte a fájdalom, de látszott rajta a morfium hatása is. Kinyitotta a szemét, és a lányára nézett.
- Szomjas vagyok – mondta elcsukló hangon.
Jolán elvette a poharát az éjjeli szekrényről, és kiment, hogy hozzon valami italt az anyjának. Az asszony Lajosra nézett, és intett neki, hajoljon közelebb.
- Tudom ám, miért van ez. Mert annyi rosszat tettem ellened. Azért van.
- Nem mondjon már ilyet, anyuka! – szólt Lajos, gyengéden, és megfogta az asszony kezét. – Nem tett semmi rosszat.
- Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Persze. Nincs semmi baj. Majd meglátja anyuka, minden rendben lesz.
Nem lett. Másnap meghalt a mama, kétségek között hagyva Lajost, aki megbocsájtott, de nem tudta, miért?

Lajosnak szeretője volt. Egy nála húsz évvel fiatalabb asszony, aki megbékélt azzal, hogy Lajosnak felesége van. Neki is volt két gyereke, de már ők is nagyok voltak, nem sokat látta őket.
- A hétvége a családé - mondta a lány, amikor Lajos a következő találkozás felől érdeklődött. Lajos szerette a nyugalmat, nehezen viselte Gizi állandóan feszült, programokkal teli világát. De megszerette a lányt, és hízelgett neki, hogy fiatalabb, és mégis vele van, őt szereti. Már az elején megállapodtak abban, hogy tiszteletben tartják egymás világát. Gizinek fontosak a barátai, velük is gyakran találkozott. Lajos pedig nős, és kötelezettségei vannak, amit Gizi is elfogadott. Eleinte gyakrabban találkoztak, amíg friss volt a szerelem, de később már csak egy héten egyszer látták egymást. Nem tudta, hogyan alakulhatott így a kapcsolatuk, de megállt ezen a szinten. Néha egy szállodában találkoztak. Lajos kivett egy szobát, és Gizi munkából, odament. Együtt töltöttek egy-két órát, sohasem többet, de mindketten úgy érezték ez pontosan annyi idő, ami alatt fel tudnak töltődni egymással. Egyiküknek sem volt lelkifurdalása.
- Nem zavar a korkülönbség? – kérdezte Lajos, amikor elgondolkodott azon, vajon, meddig tarthat egy ilyen viszony? És meddig bírja fizikailag, a megpróbáltatásokat. Gizi komoly partner, nem elégszik meg egy kis előjátékkal. Energikus, és a szexualitás számára maga a szabadság, ahol nincsenek tabuk, nincsenek korlátok. Ez szokatlan volt Lajos számára. A házaséletben az asszony passzív, az utóbbi öt évben pedig, már távol tartotta magától. De Gizi más. Csupa tűz, és energia.
- Ne foglalkozz ilyen kérdésekkel! – mondta Gizi. – Hidd el, amíg jól megvagyunk, nem számít.
Lajos úgy tett, mintha megnyugodott volna, de a gondolat, hogy Gizi majd otthagyja egy fiatalabb férfiért, nem hagyta nyugodni. A féltékenység lassan ölő méreg. Különösen, ha nincs konkrét tárgya, csak a fantázia világában működik, és elburjánzik, szinte észrevétlenül.

Gizi gyűlölte, ha számonkérték. Mindenen megsértődött, amit a szabadsága korlátozásának vélt. Lajos megpróbálta megmagyarázni neki, hogy a kapcsolatok nem ilyenek. Nem lehet elmenekülni a kényes kérdések elől. Úgy állapodtak meg az elején, hogy mindent megbeszélnek, semmi nem maradhat rejtve, nem emésztheti egyiküket sem a ki nem mondott gondolat, érzés. Eleinte működött. De később más méltatlan vagdalkozásokba torkollottak ezek a beszélgetések. A korkülönbség? Mert később már másképpen látja az ember a világot? Részben higgadtabb, de mélyebb érzések jönnek elő, másrészt értetlenség a korlátlan szabadságigény miatt.
- Ha két ember szereti egymást, akkor a lehető legtöbb időt igyekeznek egymással tölteni. Vagy rosszul gondolom? – kérdezte Lajos Gizitől, aki ilyenkor duzzogni kezdett.
- Nem ebben állapodtunk meg. Azt mondtad, tiszteletben tartod az én igényeimet is.
- Azt mondtam, és most is így gondolom. De nekem legyen bűntudatom azért, mert szeretnék veled több időt tölteni?
- Tudod, hogy a munkám fontos. Túlórázom, hogy meg tudjunk élni. Ott a két a gyerek, és tanulok, a főiskola is sok időt vesz el.
- Persze, tudom. De nem érted? Én nem korlátozni akarlak, de úgy érzem, nem váltam az életed részévé, nem fogadtál be. Én csak az utolsó helyen vagyok a prioritásaid között.
Lajos tudta, hogy nincs igaza. A lány nagyon sokat dolgozik, holt fáradt, mire hazaér, és akkor ott a háztartás, és a két kamasz gyerek. Éjjel tanul, alig alszik.
- Jól van. Akkor fejezzük be. Én nem tudok több időt veled tölteni. Most nem. Azt ígérted, türelmes leszel, és elfogadsz így.
- Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. magányos vagyok a házasságomban is, és melletted is az vagyok - mondta Lajos, és úgy érezte, vége a világnak. Eljött az a pont, hogy nincs tovább. A szíve szakadt meg a gondolattól, hogy elveszítheti Gizit.
- Ajánlok egy kompromisszumot – szólt a lány. – Adjál nekem időt! Néhány nap, vagy hét, és tisztázom magamban az érzéseimet. Tudom, megfogadtuk, hogy együtt fogunk élni. Én is szeretném, ezt tudnod kell. De ennek most nincs realitása.
Lajos körül megfordult a világ. Mélyen érintette, amit Gizi mondott. Fel volt rá készülve, hogy otthagyja Jolánt, és összeköltöznek Gizivel, ha eljön az ideje. De ez egyelőre kilátástalan távolságban volt.
- Rendben van – mondta a férfi. – Nekem is jól jön egy kis idő. Összeszedem a gondolataimat. Tudod, hogy szeretlek, és nem akarok nélküled élni.
- Hidd el, én sem nélküled. Én is szeretlek.

Két hét is eltelt, mire Gizi jelentkezett. Annyit üzent, hogy vége, és hogy reméli nincs harag. Mindketten értékes emberek, jó lenne, ha kulturáltan válnának el. Lajos nem tett fel kérdéseket, és nem akart válaszokat sem. Azt írta, hogy megérti őt. A korkülönbségnek fontos szerepe lehet a szakításban. Ő romantikus alkat, a szerelem számára szent, mindenek felett van. Gizi azt válaszolta, hogy nem a korkülönbség az oka, annak semmi köze a szakításukhoz. És hogy szereti őt. Lajos teljesen összezavarodott. Egy élet dőlt romba, a jövő vált semmivé. Fájt, hogy így elbántak vele, de nem tudott haragudni a lányra. Valahol a lelke mélyén tudta, nem volt más választása. Nem volt számára megfelelő partner, egzisztenciális biztonságot nem tudott nyújtani a lánynak. Megértette, ha fiatalabb, és reményt jelentő férfi miatt hagyta őt el. Csak belül nem tudta leküzdeni a vágyat, amit érzett Gizi iránt. Hitt neki, bízott benne, és elhagyta őt. Minden összeomlott, egy pillanat alatt, amit hónapok alatt felépítettek maguknak. Szégyellte magát, hogy nem volt képes megtartani a lányt, a legfontosabbat az életében.

A gyógyszereket egyenként nyelte le. Szinte élvezte, ahogy keserűen szétáradnak a szájában. Végtelen nyugalom szállta meg. Nem hiányzott neki már semmi, nem bánt meg semmit. Valahol, a lelke mélyén tudta, hogy be fog következni a szakítás. Innentől nincs értelme a küzdelemnek. Az élete nem ér semmit. Lefeküdt az ágyra, és a plafont bámulta. A telefon csengése riasztotta fel. Látta a számot, Gizi hívta… De már nem tudta felvenni. Elnehezült tagja nem engedelmeskedtek. Aztán lassan eltávolodott a földi léttől, minden elsötétült körülötte.

Budapest, 2019. augusztus

Egymásra csavarodott fák

Csapó Mónika (Mimó) fotója

Segíts nekem!
Félelmeim elborítanak,
Megszökött ágaim
Védtelenné tették törzsemet,
Csupasz testem gyűrűi
Éveim múlását jelzik,
A hasadt kéreg alatt.

Ketten vagyunk.
Egy tőről indulunk szárba,
Mégis magányosan.
Így végződünk,
Egymás törzsébe zárva.

Presszó

Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.
- Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.
- Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.
A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.
- Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.
A fiú visszahúzódott, és megfogta a lány combját. Imádta kemény combjait, sportos testét. Vékony nadrág volt rajta, és könnyű pólót viselt, mint a futók. Jó lett volna kicsit játszani, de tudta, nem megy semmire vele. A presszóban félhomály volt. Ketten ültek a bokszban, senki nem volt körülöttük. Máskor is jártak már itt. Nem túl gyakran, de egy héten legalább egyszer, itt találkoztak. Már hat hónapja járnak, és csak egyszer volt komoly testiség közöttük. A lány kezét fogta, és simogatta az eres kézfejet.
- Szép a kezed – mondta a fiú.
- Csak kicsi – nevetett a lány.
- Pont akkora, amekkorára szükséged van.
- Jönnek a vizsgák, tudod. Most hosszabb ideig nem látjuk egymást.
- Ez mit jelent, neked mi a hosszú idő?
- A jövő héten, vidéken leszek. A matekot elhalasztom, mert öt vizsga sok lesz.
- Akkor tanulnod kell arra is.
- Igen, utána lemegyek a barátnőmhöz Debrecenbe, ő majd felkészít.
- Akkor legalább, egy hónapig nem látlak.
- Nem, azt nem akarom. beszélünk majd. Mindenképpen találkozni akarok veled, mielőtt leutazom Debrecenbe.
A fiú úgy érezte, most hosszú időszak következeik, amit nélküle kell elviselnie. Mindig tudta, hogy nem ő a legfontosabb a lány számára. El kell tartania a gyerekeit, sokat dolgozik, túlóráznia kell. A barátai is többet jelentenek számára, mint ő.
- Most mi van? Mitől lettél ilyen szomorú? – kérdezte a lány egy kicsit sértődötten.
- Azt hittem, többet lehetünk együtt. Tudod, hogy minden percemet veled tölteném.
- De nem lehet. Fáradt vagyok, értsd meg. Hajnalban kelek, sokat dolgozom, főiskolára járok, és ott vannak a gyerekek is.
- Tudom, nem tettem szemrehányást neked, csak jeleztem, hogy hiányzol.
- Mégis, úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
- Hagyjuk! Kérsz még valamit?
- Nem, köszönöm. Lassan mennünk kell.
A fiú közelebb húzódott a lányhoz, de ő elhúzódott. Máskor is érezte a távolságtartást, de nem tette szóvá. Tudta, a lánynak igaza van. Túl sok ez egyszerre. De döntenie kellene, mit képes vállalni? Nem tudta, mit érezhet a lány iránta. Mert nagyon nagy volt a szerelem, de valójában még nem is csókolóztak, vagy még meg sem ölelték egymást. Akkor, este is, amikor a főiskoláról érkezett, és felmentek a fiú lakására, sietett haza. Felhívta telefonon, és azt mondta, a fia belázasodott, siet haza, de felmegy, már hónapok óta készültek rá, nem akar csalódást okozni. Két órát sem töltöttek együtt. A lány feszült volt. Érdekes, ahogy belegondol, a találkozások sem tartottak egy óránál tovább, soha. Mindig sietett, az óráját nézte.
- Maradj még egy percet, beszélni akarok veled.
A lány ránézett. Talán, most először nézett így a szemébe, várakozóan, kíváncsian.
- Jól van, mondd, amit akarsz, figyelek.
A fiú megfogta a lány kezét, és elcsukló hangon mondta.
- Szakítsunk. Váljunk el békében egymástól.
A lány nem lepődött meg. Elhúzódott a fiútól, aki legszívesebben visszavonta volna, amit mondott.
- Jobbat tudok. Már én is gondolkodtam azon, hogy ez a helyzet egyikünknek sem jó. Adjál időt nekem, hogy rendezzem a dolgaimat. Tisztáznom kell az érzéseimet, és neked is el kell döntened, mit is akarsz. Az elején elfogadtad ezt a helyzetet, tudtad, hogy nincs időm semmire, és hogy türelmesnek kell lenned. Hamarosan minden megoldódik, de ehhez kell egy kis idő.
- Hónapok, évek – mondta a fiú lemondóan.
- Igen, de vállaltuk. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz.
- Jól van, ez ésszerűen hangzik. Majd jelentkezel, és megbeszéljük, hogyan tovább.
- És neked is tisztáznod kell magadban, mit akarsz, és mit tudsz tenni a kapcsolatunk érdekében.
A fiú felállt, és helyet adott a lánynak, aki kijött a padok közül. Megölelte, de a lány finoman eltolta magától.
- Ne haragudj, de sietek.

Az elmúlt egy hónapban nem látták egymást. A fiú várta, hogy majd ír, de nem beszéltek telefonon se. Rossz érzése volt, de nem akarta keresni a lányt. Abban állapodtak meg, hogy majd, ha minden elrendeződik, akkor jelentkezik. Többször elment a presszó előtt, de nem volt mersze bemenni. Talán, mert úgy gondolta, hogy ez az ő helyük. Megállt a bejárat előtt, amikor észrevette az ismerős nyakat, a feltűzött barna hajat. A lány háttal ült. Vele szemben egy férfi, és fogta a lány kezét. Nevettek, láthatólag jól érezték magukat. Bement, és leült az asztaluktól távolabb. Megjelent a pincérlány.
- Mit hozhatok? – kérdezte komor hangon. – Semmi közöm hozzá, de már másodszor vannak itt. Sajnálom.
- Semmi baj. Örülök is, hogy bejöttem, legalább érthető az az egy hónap, amit át kellett élnem.
- Ne búsuljon, maga talál magának száz különbet is.
Úgy ült, hogy látta a lány arcát is oldalról. Nézte a vonásait, a szemét figyelte, a tekintetét, amely csodálattal figyelte a férfi minden mozdulatát.
- Tessék a kóla, és a kávé – mondta pincérlány.
- Köszönöm.
- Nem túl gyakran jöttek, de megjegyeztem magukat. Olyan különleges párnak tűntek, de én láttam, hogy nem tartoznak egymáshoz.
- Nem akar leülni egy percre legalább?
- Nem lenne szabad.
- Hozzon magának valamit, és nekem is erősebbet.
A lány kacsintott, majd elsietett. Pár perc múlva letette az asztalra a két konyakot.
- Ez jó lesz?
- Tökéletes.
A férfi már nem is figyelt a párra. Azt még látta, hogy összebújnak, csókolóznak. Megkönnyebbült. Most látta a lányt először boldognak.
- Hé, térjen vissza! Ők már egy másik világban vannak.
- Tudom. Engem soha nem engedett be oda.
- Ne bánja.
- Nem, nem bánom. Éppen ellenkezőleg. Megkönnyebbültem.
- Mindig is tetszett nekem – mondta a lány.
- Hogyan? Mit mond?
- Tízkor végzek. Megvársz itt? – kérdezte a lány, és a férfi kezére tette a kezét.
Finom, meleg keze volt. Érezte az ereket, amikor megsimogatta.
- Gyönyörű kezed van – mondta a pincérlánynak, és a szemébe nézett.
- Igen, csak kicsi.
- Nem kicsi az, pont akkora, amekkora kell.

Budapest, 2019. augusztus

Az alakváltó

Az alakváltó ott állt a tükör előtt, és éppen alakot váltott. A feje formálódott át öregemberből fiatal nővé, aztán a többi testrésze is lassan átalakult. A fiú a tükörből nézte. Tetszett neki az új alak, régen találkozott már vele, utoljára a temetésen látta őt, amint leengedik a földbe. Akkor sírt, mert nem értette, miért kell anyának ilyen mélyre bújnia előle. – Nem előled bújik el – nyugtatta őt apa, de ez most nem segített. Apa próbálta megmagyarázni a halál értelmét, de fiatalon meghalni, itthagyni csapot-papot, na, annak semmi értelme. Ő is sírt. Nem tudta elengedni anyát.

– Szép vagy anya – szólt a kisfiú. Felült az ágyra, és tekintetét az anyjára szegezte. Anya megfordult, és a fiú szemébe nézett.
– Hiányoztam?
– Nagyon.
A fiú felkelt az ágyról, és átölelte az asszonyt. Érezte az illatát. Valamilyen keserű illatot, egy gyógyszer keserű, nehéz illatát. Ezt érezte akkor is, amikor anya elment. A fiola kiborult az éjjeli szekrényen, de tartalma már alig volt. Anya megitta mindet.
– Tudom, hogy el fogsz menni megint – suttogta a fiú, inkább csak úgy magának.
– Csináltam húslevest. Kéred?
– Nem, most nem. Válaszolj anya!
– Igen, majd elmegyek, de még nem most. Dolgom van, meg kell tennem valamit, amit elmulasztottam, amíg megtehettem volna.
A fiú lehajtotta a fejét, és azon gondolkodott, anya mit nem tett meg?

Az alakváltó ismét alakot váltott. A fiú nem látta jól, most mivé lesz anya. De tudta, ha azt mondja, visszajön, akkor hamarosan újra fogja látni. Apa alakja vált ki a sötétből. Az alakváltó visszahúzódott az árnyékba, leült a szekrény melletti székre.
– Miért van itt ilyen sötét? – kérdezte a fiút, inkább gyengéden, mint számonkérően. Amióta anya meghalt, a fiú nagyon csendes, visszahúzódó lett. Jövőre iskolába megy, jó lenne, ha többet járna a többi gyerekkel játszani. Apa váratlanul rákérdezett.
– Már megint itt volt az alakváltó?
– Pszt! – halkította le a hangját a gyerek – még mindig itt van. Csak nagyon szégyenlős, nem mer előjönni a szekrény mellől.
Apa a szekrény felé nézett, de nem látott senkit.
– Jól van, aludj! Holnap nem dolgozom, kimegyünk a tóra horgászni. Korán kelünk, hogy délre legyen halunk elég.
Apa kiment a szobából. Az alakváltó előjött rejtekhelyéről, és odament a fiú ágyához.
– Hát, te hogy kerülsz ide? Neked nem anyával kellene lenni? – kérdezte a fiú az alakváltót, aki most egy ötéves kislány alakját öltötte fel.
– Én tudom, hol van anya – szólt vékony hangján a lányka.
– Na, hol?
– A pajtában. Éppen tüzet rak, mint két éve, amikor elfelejtette, hogy ott játszom a széna bálák tetején.
– Te semmit sem változtál. Megint fantáziálsz – mondta a fiú a húgának.
– Nem. Most nem.
– Te tudod, mi történt akkor?
– Igen, mindent láttam.
– Igaz, hogy apa, és az a lány, a Gizi ott voltak aznap este?
– Igen. De mire anya megérkezett, már elmentek. Azt nem tudom, hova.
– És most miért rak tüzet anya?
– Megmondjam? – incselkedett a kislány.
– Hát, persze. Különben nem kérdezném.
– Apa megint bent van a Gizivel – mondta halkan a kislány. – Különben, most vagyok itt utoljára. Anya megtette, amit két éve akart megtenni, de én lettem az áldozat. Ne várd őt. Már nem jön vissza többet.

Az alakváltó lassan zsugorodni kezdett, majd végleg eltűnt a semmibe. A fiú megnyugodott. Odament az ablakhoz, és nézte a tüzet. Látta, ahogy egyre magasabbra csapnak a lángok. Tudta, nehéz idők jönnek, de nem sietett, nem hívott segítséget.

Alzheimer

Kimegyek a parkba egy kis friss levegőt szívni. A Duna illatát hozza a szél, enyhet adó, friss fuvallat, jólesik, ebben a rekkenő hőségben. A lépcsőház sötét, és mindig hűvös. A lépcső aljában egy pár csókolózik. A lány szorosan a fiúra simul, és ritmusosan hullámzó testével próbál vágyat kelteni a fiúban, nem eredménytelenül. Elmegyek mellettük, de ügyet sem vetnek rám. Kellemes, jó érzés fog el. Megrohannak az emlékek, amikor még én is ennek a lépcsőháznak a sötétjében kerestem a boldogságot.

A park szemmel láthatólag gondozott. Szeretek idejárni, mindig van üres pad, ahol megpihenhetek kicsit, olvashatok, vagy egyszerűen csak nézem a Duna hűs hullámzását, hallgatom az állandósult gyerekzsivajt. Ilyenkor, délután, különösen sok a gyerek. Minden korosztályból vannak itt. A közeli óvoda is szívesen települ ki, de az iskola is gyakran tart itt délutáni testnevelést, vagy egy kis sziesztát, a nagyobb gyerekeknek. Leülök az egyik padra, és figyelek. Minden olyan harmonikus, rendezett, szinte, díszletnek hat. A víz hullámzása erősödik, ahogy egy hatalmas hajó elhalad előtte, terhét cipelve, uszályokat. A horizont eltűnik egy pillanatra, érzem, távolodik minden, mintha egy csőbe préselődne a táj, a szemem előtt. Aztán, sötét lesz.

Minden pillanatban számítok a megmásíthatatlanra, az utolsó levegővétel nehézségére. Azért könyörögtem Istenhez, hogy gyors legyen, és fájdalommentes. De a szorítás nem szűnik, és egyre erősödik. Aztán, minden elcsendesedik, eltávolodik tőlem. Te is távol kerültél, de már jóval korábban. A lépcsőházban ölelkező pár juttatott eszembe. Már majdnem sikerült elérnem, hogy legfeljebb egyszer gondoltam rád. Lefekvéskor, amikor hanyatt fekve bámultam a mennyezetet, és arra az estére gondoltam, amikor vágyaink tetőfokán egymásba égettük magunkat. Te siettél, nem maradhattál éjszakára, mert a gyerek belázasodott. Feszült voltál, és én is remegtem az izgalomtól.

- Nem infarktus – mondta az orvos, amikor magamhoz tértem. – A vérnyomása ment fel, a vércukor szintje pedig, alaposan leesett. Szerencséje van. Egy fiatal pár azonnal értesítette a mentőket.
- És a szorítás?
- Azt hitte, infarktusa van? Nem. Az EKG-ja remek. De kómába eshetett volna.
Az orvos kiment a kórteremből. Egy fiatal nő jelent meg az ajtóban. Ismerős volt, de csak később jöttem rá, hol láttam. A nő nyomában egy fiatalember igyekezett befelé, és maga után becsukta az ajtót.
- Jó estét! – köszönt a nő.
- Jó estét! Emlékszik rám? – kérdezte a férfi. – Ott lakom a házban, a hetediken. A maga lakása alatt.
- Persze, hogy emlékszem. Minek köszönhetem a látogatásukat?
- Mi találtunk magára a padon – mondta a lány, és mosolygott.
- Akkor, megmentették az életemet. Hálás vagyok maguknak. Köszönöm.
- Amikor elment mellettünk, nemsokára mi is indultunk. Gondoltuk, a parkon megyünk keresztül, és közben megláttuk a padon. Mire odaértünk, már nem volt öntudatánál.
- Maguk nagyon rendesek, és nagyon örülök, hogy éppen arra jártak.
- A sors, ugye? – mondta a nő, mintegy magának.
- Lehet egy kérdésem?
- Természetesen – mondta a fiatalember.
- Ha van lakása, akkor miért a lépcső alján töltik az idejüket? Nem akarok indiszkrét lenni, de kíváncsi vagyok.
- Annak nagyon egyszerű oka van. Mindketten a szüleinkkel lakunk. Évához nem mehetünk a mostoha apja miatt. Nálunk, meg anyám tiltotta meg, hogy bárkit felvigyek.
- Ezek szerint, az édesanyja nem is ismeri Évát? – néztem a lányra.
- Nem.
- És a tiltás ellenére, nem vitte fel a lányt? Hiszen, a huzatos lépcsőház nem a legalkalmasabb hely, szerelmeseknek sem – mondtam.
- Hát, nem – nevetett velem Éva.
- Anyám nehéz eset. Tolókocsiban él, egész nap ki se mozdul otthonról. Így már érthető? –kérdezte a fiatalember.
- Ó, nagyon is – mondtam, és részvétet éreztem.

Egy hétig élveztem a kórház vendégszeretetét. Gyakran gondoltam a fiatalokra, vajon, most éppen, merre járnak, mit csinálnak. Zoltán, így hívták a fiatalembert, elmondta, hogy Csak őszig kell kibírni, mert Éva kollégiumba megy, és ő is tervezi, hogy odaköltözik Szarvasra, kivesznek egy szobát, és ott együtt lehetnek a főiskola végéig. Szűkösen, de megélnek valahogy.
Egy két napja lehettem otthon, amikor támadt egy ötletem. Lementem az alattunk lakóhoz, és becsöngettem. Egy tolókocsival közlekedő idős nő nyitott ajtót.
- Jó napot kívánok! – köszöntem, és bemutatkoztam, amikor az ajtó kitárult. – Zoltánt keresem.
- Zolikám, gyere! Vendéged van – kiáltotta az öregasszony.
A bejárattal szemben lévő szoba ajtaja kinyílt. Zoli jelent meg az ajtófélfába kapaszkodva.
- Jó napot! – köszön a fiú, megelőzve engem.
- Jó napot! Beszélhetnék magával?
- Igen, tessék, fáradjon be. Bocsánat, de nem vártam látogatót, kicsit rendetlenség van. Éppen aludtam.
- Nem akartam zavarni –mondom.
- Foglaljon helyet – kínál hellyel a fiatalember, és a székre mutat.
- Támadt egy ötletem, de csak ha nem bántom meg vele. Mivel önök megmentették az életemet, úgy érzem, meg kell hálálnom valamivel.
- Ugyan! Csak nem gondolja, hogy hálával tartozik? Mi csak véletlenül arra jártunk, és szerencséje volt, ennyi az egész.
- Rendben, értem. De mégis szeretnék valamit adni maguknak.
Elővettem a nyaralóm kulcsát, és átadtam neki. Zoltán elvette a kulcstartómat.
- Mi ez? – kérdezte meglepetten.
- Ez a nyaralóm kulcsa. Az idén nyáron nem tudok lemenni, a ház, csak üresen áll. Ha van kedvük, ellakhatnak ott, szeptemberig.
- Ez nagyon kedves magától, de nem fogadhatjuk el.
- Dehogynem. Nem jó ilyenkor hűvös lépcsőházak sötétjében ölelkezni. Nem gondolja? – kérdeztem a fiatalembertől.
- Nem is tudom.
- Éva biztosan örülne neki. Na, ébredjen már fel! – mondtam, és haragot tettetem.
- Köszönöm. Éva nevében is.
- Én tartozom hálával maguknak – mondtam, és a kezemet nyújtottam a fiatalembernek.

Azon a nyáron sok dolgom volt. El is felejtettem a nyaralót. Máskor is csak napokra szoktam lemenni. Amióta elmentél, nem találom a helyem. Úgy volt, együtt maradunk. Tervezgettük a jövőt.
Csengetnek. Zoltán áll az ajtóban, mellette Éva, a karjába kapaszkodik.
- Elhoztam a kulcsot – mosolyog, és átöleli a lányt. – Összeházasodunk – mondja, és fülig ér a szája az örömtől. Tanúnak szeretnénk felkérni.
- Gyertek beljebb! Fontos mondanivalóm van számotokra.
A fiatal jegyespár helyet foglalt a kanapén. Elővettem egy iratcsomót, és letettem az asztalra.
- Ezek a dokumentumok arról szólnak, hogy a lakást, és a nyaralót nektek ajándékozom.
Éva hirtelen elengedte Zoltán karját, és felém fordult.
- Jól hallottam? Nekünk akarja adni a lakását? – csodálkozott a lány.
- Igen. Én már nem veszem hasznát. A gyerekek önállóak, saját életük van. Messze laknak, külföldön élnek, mind a ketten. Nekem pedig be kell mennem egy otthonba, gondozásra szorulok. Hamarosan, teljesen leépülök. Alzheimer-kór, így hívják ezt a ma még gyógyíthatatlannak tűnő betegséget.
- Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom – szólalt meg egy kis idő múlva Zoltán. – Semmi remény a gyógyulásra?
- Nem, nincs. De ott jó kezekben leszek. Van ott egy ismerősöm, ő gondoskodik rólam.
- Nem lesz könnyű neki sem – mondta Éva, és eleredtek a könnyei.
- Térjünk vissza az ingatlanra. A dokumentumok készen vannak. Elviszitek, átnézitek, és kitöltitek az adataitokkal. Aztán, irány a közjegyző, és a Földhivatal. Ennyi az egész. Minden költséget vállalok. Három-négy hét alatt bejegyeznek benneteket tulajdonosnak. Én három hónap múlva jutok be az intézetbe. Már minden elő van készítve. Arra kérlek benneteket, ne látogassatok, nem szeretném, ha végignéznétek a leépülésemet.
A pár perces csendet Éva törte meg.
- Pedig nagyon megszerettük, és…
- Nem, nem kell sajnálni. Nekem ez jutott. És, látjátok, ti pedig egymásnak. De most már nem vagyok egyedül. Mintha a gyerekeim lennétek.

Fekszem az ágyon, a falakat bámulom. Csupasz, fehér falak. Kiábrándító egyhangúság. Ági nővér lépteit hallom. Ő jó hozzám. Rendesen cseréli a pelenkámat, és mindig elcsen a konyhából pár finom falatot az ebédjükből. Unom a diétát is. Tegnap bejött egy fiatal pár. Valahonnan ismertem őket, de már nem emlékszem rájuk. A lány azt mondta, gyereket vár. Ha fiú lesz, az én nevemet kapja.

A szemek

(1)

Könyökével rátérdelt a vászonra, és hosszan nézett maga elé. Ezernyi vázlatot készített már, de félredobta az ötleteket. Nem adták vissza a szándékot, hogy megalkossa a legszebb nő portréját. A modellel nem volt semmi baj. A tökéletes arcvonások, a női szépség arányai jellemezték ezt az arcot, de hiányzott a fény, a szeme csillogása, a tekintet vonzása egyik kísérletét sem jellemezte.

Rá akart gyújtani. Nem volt cigarettája. Visszament a műhelybe, és kikutatta a fiókokat. Rengeteg használt festék, beszáradt tubus figyelmeztette, ideje takarítani, helyet adni az újnak, a friss palettának. Régebben, sokszor készített vázlatokat ceruzával, és elképzelte a színeket. Amikor a kidolgozásra került a sor, pontosan emlékezett rá, milyen színharmóniát őrzött meg az emlékezetében. Újabban, színes pasztellekkel dolgozott. Gyakran maradt vázlat szinten a rajz, de a szemek mindig kidolgozásra kerültek. Soha nem hagyott egyetlen vázlatot sem a szemek kidolgozása nélkül. Rágyújtott. Talált az egyik fiókban egy majdnem teljes doboz cigarettát. Mélyen beszívta, és élvezettel fújta ki a füstöt. Szerette a cigaretta illatát, a dohány különleges fűszerezését, és nem rettentette el a ruhái dohányfüsttel átitatott illata sem. Évára gondolt. A lány gyakran meglátogatta a műhelyében. Nézte őt a tetőn átszűrődő napfényben, és csodálta a természetet, micsoda szépség megalkotására képes. Sokáig nem merte még lerajzolni se. Tetszett neki a lány, de komolyabb kapcsolatra gondolni sem mert. A lány romlatlan fiatalsága, szépsége megbűvölte, és érinthetetlenné tette számára.
- Mikor festesz meg? – kérdezte Éva egy napfényes tavaszi napon.
- Időre van szükségem.
- Arra minek? Most ráérek – mondta a lány, és huncutul nevetett.
- Nem merem.
- Mit nem mersz?
- Nem merem megörökíteni az arcodat. Egyes népek a halálát jósolják annak, akiről képmást készítenek.
- Ne bolondozz már! Úgyis meghalunk egyszer.
A lány felült a székre, ahova a modellek szoktak ülni. Levette a blúzát, és Ádám szemébe nézett.
- Látod, itt vagyok, teljesen meztelenül. A tiéd vagyok. Fessél meg! – kérlelte a lány.
Ádám odalépett hozzá, és megcsókolta. Megtörtént a varázslat. Átlépték a bűvös határvonalat.
- Szeretném, ha megfestenél! – szólalt meg a lány, és kibontakozott az ölelésből.
- Nem. De jobb ötletem van – Megfogta a lány karját, és a heverőre fektette.

- Rendben, megadom magam. De nem festem meg a portrédat, rajzolni fogok. A szemeidet fogom megrajzolni.
- A szemeimet? Csak a szemeimet? – Kérdezte Éva csodálkozással.
- Igen. Megváltozott a szemed. Élénkebb lett, és mintha mosolyogna. Különös varázsa van. Ezt idáig nem is vettem észre.
- Pedig, láthattad sokszor.
- De ez a fény csak most látható. Lehet, hogy szemed változott meg, lehet, hogy az én lelkemben történt a változás, de most, látom, amit eddig nem láthattam.
- Értem.
Éva felöltözött, és leült Ádámmal szemben a rajzasztalhoz. A fiú szemébe nézett. Ádám elkezdett rajzolni. Először a szemek körvonalát, majd az arc finom, ívelt vonalait karcolta a papírra.

Valami megváltozott. Ádám először érezte a lány hiányát. Gyakran jött, és ahogy jött, csendben, itt hagyva az illatát, el is ment, észrevétlenül. Sok rajzot készített, egyiket sem fejezte be, de a szemek kidolgozva, mindegyiken. Az utolsó képet részletesen kidolgozta, de itt is csak a szemek kaptak hangsúlyt, az arc finom vonalai csak jelzésként voltak megrajzolva, a csodálatos szempár kereteként. Szerette a lányt. Soha nem beszélt neki az érzéseiről, és most sem tudta rászánni magát, amikor Éva váratlanul megjelent.
- Fontos bejelentenivalóm van – mondta a lány, és homlokon csókolta barátját.
- Tényleg fontos lehet. Tudod, mennyi az idő? – kérdezte Ádám bosszúságot színlelve. Arra gondolt, hogy elmondja Évának, mit érez iránta.
- Persze, hogy tudom. Korán van, vagy késő? – szólt pimaszul a lány. Élvezte, amikor Ádám felhúzza magát. Ő maga soha nem szerette a túlhatározott dolgokat, spontán volt, az élet minden területén.
- Térj a lényegre, ne csigázz!
- Hát, az a helyzet, hogy férjhez megyek.
Ádámnak arcára fagyott a mosoly. Mintha hideg zuhany hullott volna rá, levegőt is alig tudott venni.
- Tegnap megkérte a kezemet. És én igent mondtam.
- Ismerem?
- Persze, hogy ismered. Gábor már régóta próbálkozik. Párizsban fog tanulni, és én is vele megyek. Igazából búcsúzni jöttem.
Ádám nem tudott megszólalni. Végre meg tudott nyílni előtte. Beleszeretett, vallotta be magának.
- És az a délután? Emlékszel?
- Hát, persze, hogy emlékszem. nagyon jó volt Ádám. Remélem, neked is!
- Igen, nekem is. Azt hittem, hogy köztünk elkezdődött valami.
- Elkezdődött. Barátok közt néha megesik.
- Neked ez nem jelent semmit?
- De, jelent, tudhatod. Jó volt veled. De Gábort szeretem. Vele akarok élni. Érted?
Ádám nem értette. Soha nem volt szó Gáborról, soha nem mondta, hogy mit érez iránta.
- Sok boldogságot kívánok nektek.
- Itt vár lent a kocsiban. Mennem is kell Ádám. Majd írok neked Párizsból.
Éva megcsókolta a férfit, és ahogy jött, csendesen elhagyta a műtermet.

Ádám sokáig nem tért magához. Dühében felborította a festékeket, és közömbösen nézte, ahogy a rajzokon végigcsorog a színkavalkád, elfedve Éva szemeit. Nem bánt semmit. Szerette az együtt töltött órák emlékét. Sokáig próbálkozott a festéssel, de nem volt képes koncentrálni, mintha a vágyai, a képzelete feleslegessé tette volna az alkotás örömét. Már nem érezte szükségét. Hetek teltek így. Sok pálinka fogyott el, és a műteremben egyre nagyobb lett a rendetlenség. Mindenütt a földön, korábbi rajzai hevertek halomban. Rájuk száradt a kifolyt festék. Cigaretta csikkek, ételmaradékok, üres tubusok, és üres pálinkás üvegek.

Májusban levelet kapott. Párizsból adták fel. Nagyon megörült a feladónak, Éva írt. Remegő kézzel nyitotta ki a borítékot. A levélben Éva közölte, hogy gyereket vár, aki azon a délutánon fogant, amit Ádámmal együtt töltöttek. Haza megy. Gábor jól fogadta a hírt, a karrierje mindennél fontosabb volt számára. Nem foglalkozott azzal, hogy nem lesz házasság. Igazából, Éva erőltette. Nem is értette, miért. Nem voltak olyan régen együtt, alig ismerte a lányt. Éva amúgy sem volt egy nyitott személyiség. Kevesen voltak a közelében. De Gábort megszerette. Talán, éppen azért merte vállalni a párizsi utat is. Eleinte zavartalan volt a kapcsolatuk. A rosszullétek miatt gyanakodott, de bizonyosságot akkor szerzett, amikor elvégezte a tesztet. Tudta, Ádám gyerekét hordja a szíve alatt.

Ádám elolvasta a néhány soros levelet. Hirtelen megrémült. A helyiségben nagy volt a rendetlenség. Alig tudott magához térni az örömtől. Azt sem tudta, hol kezdje a takarítást. Először a rajzait szedte össze. Minden csupa festék folt, színes kavalkád, az eredeti rajzokból nem látszott semmi. Az egyik rajz nagyon meglepte. Mindenütt vörös festék, de a festék alól Éva hibátlan, tökéletesen kidolgozott, mélybarna szempárja tekintett rá. Mintha mosolygott volna.

(2.)

Ádám kitakarította a műtermet. Összeszedte a beszáradt festékeket, és felmosta a padlót. Nem szerette, ha minden a helyén van, de tudta, mit, hol keressen. A kívülálló rendetlenséget látott, ő pedig a káoszt, amelynek megvan a maga rendje. Éva nem írta meg, melyik vonattal jön. Azóta, hogy elváltak egymástól, kétszer is beszéltek telefonon. Legutóbb tegnap, amikor a lány az érkezését jelezte. Ádám majd kiugrott a bőréből, amikor meghallotta Éva hangját.
- Haló, Ádám, te vagy az? Ne haragudj, rosszul hallak, megállok valahol az út mentén.
Pár perc elteltével újra hívta a fiút. A háttérzaj megszűnt, és a lány hangja is tisztábban hallatszott.
- Jó, hogy hallom a hangod – mondta Ádám. – Istenem, ennyi idő után, újra itthon.
- Még nem tudom. A vonat holnap hajnalban indul. Ha felére Párizsba, hívlak újra. Nem lesz neked korán, hajnalban?
- Nem, dehogy, várom a hívást. Már nem bírok magammal. Ahogy megkaptam a leveledet, azonnal intézkedtem. Bevásároltam, kitakarítottam a műtermet.
- Dolgoztál valamit, legalább?
- Nem. Nem tudtam ecsetet venni a kezembe, amióta elmentél. Képtelen vagyok festeni.
- Miből élsz? Vannak eladásaid?
- Nem adtam el képet. Az örökségem nagy része még megvan. Ebből megélünk egy darabig.
- Ne rohanjunk annyira előre, Ádám. Mindent, szépen, sorjában. Megbeszélünk.
- Igen, persze. De itt fogsz lakni nálam?
- Egyelőre úgy néz ki. És megköszönöm, ha befogadsz.
- Tréfálsz velem? Ez volt minden vágyam.
- Hagyjuk most az érzelmeket, jó? Hajnalban hívlak. Nagyjából, holnap éjfél körül megy be a vonat a Nyugatiba. Ki tudsz jönni elém?
- Igen, természetesen. Ott leszek, várni foglak.
- Nincs sok csomagom. De ha lehet, hívjál taxit!
- Úgy lesz minden, ahogy akarod, kedvesem. Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondta Éva, és Ádám úgy érezte, a lány meghatódott.

Egész éjjel Évára gondolt. Gyerekük lesz. Ezt a műtermet eladják, és lesz annyi pénzük, hogy vegyenek egy házat, valahol Budán, de vidékre is lemenne Évával. Azt nem is mondta a lánynak, hogy miután elment, több ajánlattal is megkeresték. Amikor az egyik galéria tulajdonosának megmutatta a szemeket, azonnal izgalomba jött.
- Elvisszük aukcióra – lelkesedett a galéria tulajdonos. – Te, Ádám! Ez szenzációs! Milliókat is megérhet.
- Ne álmodozz barátom! Nem ér az még tízezret sem. De különben sem adnám oda, semmi pénzért. Tudod, kinek a szemeit rajzoltam meg?
- Tudom, te gazember – nevetett Nagy úr, Ádám régi cimborája. Együtt végeztek a Képzőművészeti Főiskolán. Kálmán először becsüs lett, ebben látta az üzletet. Aztán a tőzsdén kisebb vagyont szerzett, és alapított egy galériát. Rendszeresen vásárolt Ádámtól, de az utóbbi hónapokban nem kapott semmit tőle. Úgy látszott, a fiúnak szerelmi bánata van, és ez egyáltalán nem inspirálta alkotásra.
- Nem tehetek róla, de nem megy a munka.
- Nincs semmi baj. Éva megjön, és te ismét a régi leszel – mondta Kálmán, és megveregette Ádám vállát.
- Van itthon valami italod? – kérdezte, mintha nem is lenne fontos.
- Megnézem a hűtőt. Mostanában nem ittam, tudod. Amióta Éva írt, hogy gyerekünk lesz, naphosszat csak ülök, és bámulok magam elé. Olyan hihetetlen. Fel kell készülnöm a változásokra.
Ádám kiment, hogy hozzon valami italt Kálmánnak. A jó magyar barackpálinkát szerette a férfi, egyáltalán nem volt sznob. A whiskyt is megitta, de nem rajongott érte, mint ahogy más italokért sem igazán. Észrevette a mappát Ádám asztalán. Egy papírlap sarka kilógott belőle. Óvatosan kihúzta a lapot, és előtűnt Ádám nagy műve, a szemek. Gyors mozdulattal feltekerte a képet, és a zsebébe tette.
- Hagyjad, nem fontos. Majd otthon iszom valamit – mondta Ádámnak. – Ne keresd! Holnap találkozunk. Délelőtt. Tudom, éjszaka kimész a pályaudvarra Éva elé. Na, minden jót – szólt megemelve a hangját, és kiment a műteremből.
- Nincs barack, de ezt találtam – mondta Kálmánnak, amikor visszajött a konyhából. A férfi már nem volt a műteremben. Hallotta, hogy motyog valamit, de nem volt fontos. Évára gondolt. Leült egy székre, kezében a fellelt Calvadossal.

Az egész napot várakozásban töltötte. Érezte, ahogy átjárja a boldogság minden porcikáját. Tízkor hívta Kálmán, hogy találkozzanak a Gongban. Megisznak egy kávét, és megtervezik a következő lépést.
- Tudod jól, hogy a szemek nem eladó. Ez az egyetlen képem, ami megmaradt a rombolásom után.
- Ez nem igaz. Két korábbi csendéletedet is el tudtam adni. Az a pár százezer csak a kezdet. Ezzel a rajzoddal milliókat kereshetnél.
- Tudom, hogy értesz hozzá, de akkor sem hiszem, hogy az a rajz ennyit érne.
- Nem kell hinned nekem. De ha rám bízod, kitűnő indulás lesz a gyereknek is. Az anyagi biztonság fontos.
- Nézd, én még azt sem tudom, Éva mit akar?
- Nem is beszéltetek róla?
- Említettem neki, de azt mondta, hogy mindent megbeszélünk. Egyelőre nálam fog lakni. Az anyjának nem is merte elmondani, hogy otthagyta Gábort.
- Megszökött tőle?
- Dehogy. Megbeszélték, hogy nem illenek össze, tévedés volt. Van ilyen, nem?
- Kérdezhetek valamit, Ádám?
- Persze.
- Miért vagy biztos benne, hogy tiéd a gyerek?
Ádámot váratlanul érte a kérdés. Nem is nagyon kapott levegőt, nem jött ki hang a torkán. Csak néhány perc múlva szólalt meg.
- Nem vagyok benne biztos, de hinni akarom, hogy Éva tudja, és ő engem nem csapna be soha.
- Amikor elment, akkor sem számítottál rá, hogy Gáborral fog lelépni, nem?
- De igen, de az más volt.
- Miben más? Összeveszett vele, és átgondolta dolgot. Rájött, hogy nincs veszve semmi, te tárt karokkal várod.
- Lehet. Ez is egy lehetséges változat. De az is, hogy tőlem vár gyereket, és viszonylag hamar megértette, mi vár rá Gábor mellett. Én hiszek neki. Tudod, hogy szeretem.
- Igen, tudom. Ne haragudj, nem akartalak megbántani. De a barátom vagy, és gondoltam helyesen teszem, ha elmondom neked, milyen, más lehetőségek is vannak.
- Nem haragszom, miért is haragudnék –mondta Ádám, de azért nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Kálmánnak igaza is lehet.

Éva vonata késett. Ádám meghagyta a taxisofőrnek, hogy várjon.
- És ha nem jön időben a vonat? – kérdezte a taxis.
- Nem tudom. Kijövök, és kifizetem.
- Nem lenne baj, ha most kifizetné a számlát, én pedig lecsapom az órát, és akkor indítom újra, ha megérkezett a hölgy, akire vár.
- Rendben van. Így korrekt, köszönöm.
Ádám adott kétezer forint borravalót.
- Így jó lesz?- kérdezte.
- Tökéletes – mondta a taxis, és lecsapta az órát.
Fél egykor jelezték az érkezést. Ádám kiment a vágányhoz, ahova a vonat befut. Éva hívta.
- Öt perc, és ott vagyok. A hátsó kocsiba kaptam helyet, első osztályon.
- Rendben. Beszéltem a taxissal, megvár minket.
- Az jó. Aztán, ha hazaértünk, fürdés, lefekvés – mondta Éva, és nagyot sóhajtott. – Nagyon fáradt vagyok, Ádám.
- Persze, semmi gond. Az a lényeg, hogy kipihend magad.
Amikor a vonat megállt, Ádám az utolsó kocsihoz ment. Kinyílt az ajtó, és Éva jelent meg a lépcső tetején. Ádám odaszaladt, és elvette a lány bőröndjét. Megfogta a kezét, lesegítette a meredek lépcsőn. Amikor Éva lelépett az utolsó lépcsőfokról, Ádám karjába vetette magát. Sokáig ölelték egymást.
- Nagyon hiányoztál – mondta Ádám, szinte suttogva.
- Te is nekem, hidd el. Sokat gondoltam, rád. De most végre, itt vagyok, veled.
Ádám meghatódott a lány szavaitól. Egyik kezében a bőrönddel, másik kezében Éva kezét szorongatva, megindultak a kijárat felé. Útközben nem szóltak egy szót sem egymáshoz. Éva megállt egy pillanatra, mielőtt a taxihoz értek, és megcsókolta a fiút. Ádám még soha nem érezte ilyen boldognak magát.

- Tessék, fáradj beljebb! – mutatott utat Ádám, amikor megérkeztek.
- Köszönöm. De ismerős a hely – mondta Éva, és nevetett.
Ádám felment a lépcsőn, és bevitte a bőröndöt az Évának szánt szobába. Ez egy vendégszoba volt, de ritkán használták. Egy viszonylag nagy hal, és egy hálószoba volt az emeleten. A hálóból nyílt egy fürdőszoba. Éva máskor is töltött itt egy-egy éjszakát. Kellemes festékszag terjedt az egész házban. Szerette ezt az illatot, olyan volt, mintha éppen most nyomta volna ki Ádám a palettára, egy új festmény hátteréhez.
- De jó, végre itthon – mondta Éva, és ledobta magát az ágyra. – Tedd csak le valahova a szekrény mellé, majd holnap kipakolok. Gyere ide, ölelj át – kérte Ádámot. Ádám fantasztikusan érezte magát. Arra gondolt, hogy milyen jó, hogy így alakultak a dolgok. Soha nem tudott volna mást szeretni. Évának most pihennie kell, de holnap mindent megbeszélnek. Ki akart menni a szobából.
- Jó éjt, kedvesem. Aludj jól!
- Hát elmész? Maradj, kérlek! Gyere ide. Szeretkezni akarok veled – mondta Éva.
Ádám visszafordult az ajtóból. Leoltotta a lámpát. Odament az ágyhoz, és Éva mellé feküdt. A lány odafordult hozzá. Megsimogatta a férfi arcát, és megcsókolta.

Reggel, Kálmán telefonja ébresztette. Éva már kint volt a fürdőszobában, készülődött a napra. Sok dolga akadt, mert el kellett intéznie a banki ügyeket is, és még szerette volna a szüleit is meglátogatni.
- Szevasz, öregem – kezdte Kálmán, bemutatkozás nélkül. – Óriási hírem van. A szemek című rajzodra érkezett pár ajánlat. Aukcióra kerül, és most kapaszkodj meg, Tíz millió a kikiáltási ára. Nem akartam elhinni, de igaz.
- Kálmán! – mondta rosszat sejtetően Ádám. – Honnan ismerik a rajzomat?
- Erről akartam beszélni veled.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy…
- Nem az van, amire gondolsz. Csak le akartam fotóztatni, de közben találkoztam valakivel, aki kiszúrta, és amint meglátta, azonnal beleszeretett. Egy milliót ajánlott, de mondtam, hogy sokkal többet ér. Felhívta az egyik galériás barátját, hogy megbeszéljen vele egy árverést, és majd meglátja, mennyit ér a rajz?
- Te, Kálmán, állítsd le az akciódat, mert a képem nem eladó – mondta emelt hangon Ádám, nem leplezve indulatát.
- Ne haragudj, majd megbeszéljük… haló… Itt nincs térerő. Majd hívlak –mondta Kálmán, aki mindig fel tudta találni magát, ilyen helyzetekben, és letette a telefont.
- Ki volt az? – kérdezte Éva, miközben lejött az emeletről. Ádámnak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Nyoma sem volt a tegnapi fáradt, kialvatlan asszonynak. Éva gyönyörű alakját kiemelte a türkiz kis kosztüm, a magassarkú cipő. A sminkje harmonizált a ruhája színével, és csodálatosan barna szemével. Ádám nem tudta róla levenni a tekintetét.
- Kálmán hívott. De nem érdekes, majd személyesen beszélünk.
- Jól van, kedvesem. Be kell mennem a városba, el kell intéznem néhány dolgot, és anyámhoz is beugrom. Csak megmutatom magam, hogy megvagyok, és már jövök is.
- Nekem délelőtt van egy megbeszélésem, de délután ráérek. Ne menjek el veled a szüleidhez?
- Nem tudom, mikor végzek a bankban. Számlát is nyitok, és Gábor számlájáról is kell majd valamennyi pénznek érkeznie.
- Rendben van, kedvesem, akkor majd este találkozunk. Kálmánnal ebédelek. Össze akar hozni egy galéria tulajdonossal. Valami francia festő, vagy üzletember, nem értettem pontosan. Magyar származású, állítólag. Gyakran utazik a két főváros között.
Éva egy pillanatra meglepődött. Arra gondolt, hogy Gábor is gyakran utazott, és sok más mellett festményekkel is kereskedett. De aztán elhessegette magától a gondolatot.

Kálmán már ott ült az asztalánál, amikor Ádám megérkezett. A pincér megismerte, máskor is járt már itt. Kálmán asztalához kísérte a vendéget.
- Szervusz – köszönt rá Kálmánra.
- Szervusz – szólt a barátja, lassan felemelte a tekintetét, és letette a levelet, amit olvasott. – Bocsáss meg, de fontos levélről van szó. De foglalj helyet! Rendelsz valamit?
A pincér látta, hogy Ádám leül, és int neki.
- Parancsoljanak az urak, mit hoztatok inni?
- Még várunk valakit, akkor majd ebédelni is fogunk. De mi előbb jöttünk, meg kell beszélnünk valami fontosat.
- Bocsánat, akkor nem is zavarok – mondta Józsi, a pincér, és már indult is volna, de Ádám megállította.
- Én egy ásványvizet kérek, és egy kávét. A reggeli kapkodásban megfeledkeztem róla.
- Akkor, én is kérek egy kávét, Józsikám – szólta Kálmán a pincérnek.
- Mondja Józsikám, lehet itt lottózni?
- Hozom is a szelvényt. Kitöltheti, én meg bedobom itt a ládába. Délután elviszik.
- Meg akarod nyerni a főnyereményt? – kérdezte Kálmán, kicsit gúnyosan.
- Sokat segítene. A gyerek miatt is.
- Összeházasodtok?
- Nem beszéltünk róla, egyelőre nálam lakik. Majd keres magának valami lakást. De még annyira bizonytalan minden.
- Jól van, nem firtatom, ez a ti dolgotok. Viszont arról a képről beszélnünk kell.
- Nem eladó. Elhoztad?
Kálmán egy dossziét vett elő. Kinyitotta, és átnyújtotta Ádámnak. Csodálatos szempár nézett rá, saját képe, Éva szemeiről festett kép. Mintha még élénkebb lenne, és lehet, hogy csak képzeli, de határozottan az volt a benyomása, hogy ez a szempár mosolyog.
- Nem gondoltad meg? – kérdezte Kálmán.
- Rendben van. Vegyen részt az aukción, rád bízom.
- Jó döntés – mondta Kálmán, és visszatette a képet az irattartóba. Közben, megszólalt a telefonja. Először meglepett arcot vágott, aztán lenyugodtak a vonása. A beszélgetés végén már határozottan jó hangulatban váltak el.
- Na, az a helyzet, hogy tárgyalópartnerünknek valami sürgős dolga akadt, de este ott lesz az árverésen. – Józsikám! Jöhet az étlap, és hozzon már valami rendes innivalót. Ma én fizetek.

Éva elég későn ért haza. Az apja húzta az időt, beszélni akart vele az örökségéről. Nem jó híreket hallott. A legnagyobb része jelzálog, és sajnos, a szülők halála esetén, Éva nem sokat fog örökölni. A lányt nem nyugtalanította a dolog, inkább az foglalkoztatta, amit a bankban mondtak neki. A férje leemelte a számlájáról az összes pénzüket. Próbálta hívni, de nem tudta elérni őt. Állítólag amint felvette a pénzt, azonnal elutazott, nem tudni hová.
- És mennyi pénz volt a számlán, mennyi járt neked? – kérdezte Ádám a lányt.
- Négyszáz millió, forintban.
- És ez mind a tiéd?
- Igen, mert mielőtt eljöttem, megállapodtunk, hogy nem pereskedünk az anyagiak miatt. Gábor azt mondtam, akkor nyit egy számlát, és ráteszi az egyik kastélya eladásából származó bevételét. Különben, sokkal többet is kaphatnék a válásnál. De arra gondoltam, hogy te, és a gyerek, szóval, hogy mi hárman megleszünk ebből a pénzből. Veszünk házat, és szépen berendezzük. A gyereket a legjobb iskolákba járatjuk. Te pedig, kedvedre festhetsz, és akkor is megélünk, ha nem adsz el egyetlen képet sem.
Ádám magához ölelte Évát, és mutató ujjával lakatot tett a szájára.
- Nincs semmi baj. Megnyerjük a főnyereményt a lottón, és megvalósítjuk az álmainkat.
Ádám matatott a zsebében, és elővette az igazoló szelvényt. A tévében éppen akkor ment a sorsolás. Amikor a harmadik kihúzott szám is egyezett a szelvényen lévő számmal, izgatott lett. Aztán húzták a negyedik számot, és a számgolyón lévő szám szintén megtalálható volt a kezében tartott papírdarabon. Egyre izgatottabb lett, már remegett a keze.
- Édesem, gyere csak! Már négy megvan.
Éva közelebb húzódott hozzá, és látta, hogy négy találata már van. Amikor az ötödik nyerőszám is egyezett, Ádám hirtelen elhallgatott, tekintete megmerevedett. A képernyőn azt látta, hogy nincs telitalálatos szelvény. Nem értette, ha eltalálta mind az öt számot, akkor miért nincs telitalálat? Felhívta az igazgatóságot, ott megerősítették a nyerőszámokat, és azt is, hogy nincs a héten telitalálatos szelvény. Szörnyű gyanúja támadt. Telefonált az étterembe, és Józsit kérte.
- Józsit nem tudom adni, uram. Józsi délután összeesett, és meghalt. A zsebében volt egy lottószelvény. Próbáltam utolérni a fiút, aki elviszi a szelvényeket, de már lezárult a fogadás.
Ádám letette a telefont, és némán nézett maga elé. Éva törte meg a csendet.
- Mennyi lett volna a főnyeremény? – kérdezte az asszony.
- Négyszáz millió.
- Akkor ma duplán vesztettünk. Az már nyolcszáz millió – mondta Éva, és felnevetett.
- Most miért nevetsz? –kérdezte tőle Ádám.
- Mert nem veszítettünk semmit, hiszen egy fillérünk se volt. Csak ígéretek, lehetőségek. Majd legközelebb – mondta az asszony, és odabújt Ádámhoz. – Szeretsz még?
- Jaj, te kis csacsi, persze, hogy szeretlek. Csak téged szeretlek, és szeretni foglak, amíg élek.
Megcsörrent a telefon. Kálmán volt, ő hívta, hogy közölje a jó hírt.
- Öregem, akkora szerencséd van. Elkelt a képed. Szinte nem is volt licit.
- Hogyhogy, mi történt?
- Nem fogod elhinni. Egy Párizsban élő, magyar üzletember, bizonyos Kiss Gábor megvette a képet.
- Kiss Gábor? – kérdezett rá Ádám izgatottan.
- Igen. Azt mondta, neki minden pénzt megér az a szempár. A felesége elhagyta őt, és ezek a szemek pontosan olyanok, mint az ő csodálatosan barna szemei. Szinte él az a szempár, és mintha mosolyogna.
- És mennyiért kelt el a képem?
- Most kapaszkodj meg, öregem! Négyszáz millióért.