Mindenkinek megvan a maga '56-ja

A Hegedűs Gyula utca, és a Csanády utca sarkán állt egy szovjet tank. Apám a Csanády utcából igyekezett átjutni a Hegedűs Gyula utcában lakó nagyszüleimhez, hogy biztonságba helyezzen minket öcsémmel. Előző este egy akna robbant a szomszédos üres telken. A konyhába menekültünk, amikor meghallottuk a távoli robbanásokat. A vastag konyha-asztal védelmét kerestük. Játék volt ez nekünk, egy négyéves, és egy kétéves fiúnak. Mennydörgés, mondta apám, hogy megnyugtasson. Az előző napokban nagy volt a nyüzsgés nálunk. Idegen emberek érkeztek hozzánk, volt aki ott aludt nálunk, a másfél szobás albérletben, másnap továbbment. Apám előző este úgy jött haza, hogy miután elment, egész nap nem érkezett hír felőle. Nagy volt a feszültség, azt éreztem, de nem emlékszem a részletekre, csak arra az orosz katonára. Megállította apámat. Én a balján kapaszkodtam bele, öcsém a karján ült. A tank érdekelt. Nem értettem, mit beszélnek, csak apám hangjából lehetett érezni, hogy valami nagyon fontos hangzott el, egy rövid, de határozott idegen szó után, apám meghatott, remegő köszönömje. Átengedtek. Sokan akartak valahová eljutni, nem is tudom, sikerült-e, de mi átjutottunk.

A légvédelmi ágyút úgy helyezték el, hogy a berepülő szovjet gépeket semlegesíteni tudja. Napokkal korábban anyám kenyérért ment a pékhez. Ez több órás sorban állást jelentett, és nem volt biztos, hogy a sor végére jut kenyér. Dél tájban egy alacsonyan szálló szovjet gép géppuska sorozatot adott le a tömegre. Akkor határozták el a kiskatonák, hogy elhelyezik a légvédelmi üteget az üres telken. Alig adott le néhány lövést, egy bomba, vagy egy gránát harcképtelenné tette.

Az osztrák határ tűnt akkoriban a legforgalmasabb határszakasznak Magyarországon. Néhány napig minden gond nélkül át lehetett sétálni a szomszédokhoz. Több tízezren mentek el akkor szerencsét próbálni, vagy menekültek a megtorlások elől. Apám rokonai segítettek Szentgotthárdra jutni. Meg volt beszélve, hogy hajnalban jön a teherautó, és átvisz minket az osztrák oldalra. Nem tudtam, apám mit követett el, de nagyon izgatott volt, mindenáron el akarta hagyni az országot. Később tudtam meg, hogy azon a reggelen, amikor elment, csak tájékozódni akart, mi is történik valójában? A forradalom elbukott, de harcok még voltak országszerte. A szovjetek bevonulása után minden elveszni látszott. Valahol összeakaszkodott egy rendőrjárőrrel, de kisebb veréssel megúszta.

Anyám sírt, engesztelhetetlenül. Mondanom sem kell, a teherautó nélkülünk tette meg a szabadságba vezető utat. Apám soha nem bocsájtotta meg anyámnak, hogy erőt vett rajta a hazaszeretet. Kádárt gyűlölte, nem törődött bele a munkáshatalomba. Mi úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, a rendszer ellenségei vagyunk, de az életben maradás feltételeként, megalkudtunk vele. Mint annyi sok honfitársa, ő is munka nélkül maradt, a racionalizálások, az igazoló bizottságok kegyetlen döntései őt is elérték. Egy építőipari vállalat osztályvezetőjeként dolgozott, amikor kitört a forradalom.

Másfél évet töltöttünk Szentgotthárdon. Apám a kaszagyár műszaki felügyelőjeként, anyám a kultúrház vezetőjeként. Ő Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját végezte el, és a szentgotthárdi színtársulatot vezette. Apám nappal dolgozott, éjszakánként bárban zongorázott, hasznát véve a polgári nevelésnek, amelynek a zongoratanulás fontos része volt. Hogy ott viszonylag békében élhettünk, azt nagynénémnek, apám nővérének köszönhettük, aki a kaszagyár pártitkárának a felesége volt.

(Budapest, 2016. október)

Egy hullámhosszon

- Bocsánat, nem tudja, miért van itt ilyen sötét?
- Ki az? Ki szólít? Sajnos, nem látok semmit.
- Jaj, ne haragudjon, csak így ismeretlenül megszólítom! Márta vagyok.
- Semmi baj, kedves Márta. Az én nevem Ernő. Nem tudok a kérdésére válaszolni, csak nem olyan régóta vagyok itt. Még fel sem ocsúdtam kiszolgáltatott helyzetemből, és máris itt találtam magam.
- Én sem lehetek régóta itt, kedves Ernő. Nem tudom, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, de azt hiszem, elaludtam. Ez az utolsó, amire emlékszem… Ön nem fázik? Olyan hideg van itt.
- Most, hogy mondja... Nem tudom, mi ez a különös érzés, de a hangja olyan kellemes, olyan megnyugtató.
- Ne mondjon ilyeneket, kedves Ernő, mert még azt hiszem, udvarol nekem!
- Látja, ez az. Valamilyen vonzalom lehet… Igen, ön határozottan vonzó.
- Biztosan nem látja, de elpirultam.
- Nem, nem látom, így igaz, de érzem. És ez a különös.
- Akkor ezt érzem én is. Nagyon jólesik, hogy szóba áll velem, pedig már majdnem beletörődtem, hogy egyedül kell várakoznom, ebben a hűvös, és sötét helyiségben.
- Ez csak természetes, hogy nem utasítok vissza egy hölgyet. Olyan kedvesen kérdezett.
- Látja, egész életemben nem találkoztam hasonló férfival, aki azonnal szimpatikus volt, és nem okozott csalódást, amikor megszólalt.
- Nem lehetnek kellemes tapasztalatai.
- Ó, nem, ne gondolja, hogy panaszkodom, nincs miért. Szép életem volt. A férjem elhagyott ugyan, de nem váltunk haraggal el. Gyerekek nincsenek, így tudtam utazni, világot látni, volt mindenre időm.
- Miért beszél múlt időben, kedves Márta, ma már nem így van?
- Nem is tudom. Annyira megzavart ez a helyzet. Néha arra gondolok, hogy ismerjük-e a múltat, ismerjük-e magunkat annyira, hogy merjünk jövőt tervezni. Érti ugye, hogy mire gondolok?
- Értem, kedves Márta, persze, hogy értem. Nem akarom elkeseríteni, de azt hiszem, be vagyunk zárva.
- Ezt hogy érti, Ernő?
- Nem is tudom, talán fizikailag is körbe vagyunk véve, de nem erre gondolok.
- Csak nem arra gondol, hogy tehetetlenek vagyunk?
- Valahogy úgy, kedves Márta. Ön nagyon vonzó. A hangja is, de a beszélgetésünk során kibontakozó személyisége is egyre jobban megfogott. Ugye, nem bánja, ha ilyeneket mondok?
- Mondtam már, Ernő, hogy jólesik. Az érzés kölcsönös, higgye el! Zavarba hoz, és ne lepődjön meg, hogy ezt mondom, de annyira bizsergető, jó érzés magával társalogni. Lehet, hogy mi már régóta ismerjük egymást?
- Nem hiszem, hogy találkoztunk volna, de nem kizárt, hogy a tudatunk mélyén már vágytunk egymásra, vágytunk erre a találkozásra.
- Jaj, Ernő, igaza lehet. Most mégis, olyan furcsán érzem magam. Annyira zavar, hogy nem láthatom. Bevallom, most egy kicsit odabújnék magához, egyre jobban fázom.
- Éppen erről akartam mondani valamit.
- A bezártságról?
- Nem is tudom, hogy kezdjem.
- Vágjon a közepébe, Ernő, de kíméletesen, ha lehet!
- Azt tudja, Márta kedves, hogy minden érzés az agyban keletkezik? A hideg, a fájdalom, a félelem épp úgy, mint a szerelem.
- Ó, igen Ernő, tudom, mire gondol…  Igen, igen, de nem vagyok biztos benne, csak sejtés. És még meggyőződni sem tudunk róla.
- Tehát nem működik a testünk, mégis azt érezzük, hogy működik, mert az agyunkban megjelennek ezek az érzések?
- Nagyjából így van.
- Akkor hogyan van az, hogy beszélünk egymáshoz, és értjük egymást? Miért?
- Gondolkodtam ezen is. Azt hiszem, gondolatátvitel. Annyira érezzük egymást, ahogy mondják, egy hullámhosszon vagyunk, Márta.
- De én azt hiszem, beleszerettem magába Ernő, most mit tegyünk?
- Igen, érzem Márta, és én is szeretem, de nem tehetünk semmit. Ez a mi tragédiánk.
- Hogy akkor találkoztunk, amikor már nem is létezünk?
- Nem Márta, még létezünk. Csak a testünk már nem él. Az agyunk még az utolsó pillanatig is működik. Lehet, hogy…
- Nem, nem akarom tudni Ernő. Fáradt vagyok, azt hiszem, el fogok aludni, ha nem bánja.
- Nem bánom Márta kedves, nem bánom. Szép álmokat, drágám!
- Szép álmokat, Ernő kedves, szép álmokat!
A terembe két fehér köpenyes férfi lép be. Az egyik odamegy a lélegeztető géphez, és kikapcsolja a főkapcsolót. Az éles sípoló hang végre megszűnik. A monitor elsötétül, csend és végtelen nyugalom telepedik a légkondicionált kórteremre.

(Budapest, 2010. október)

Feketeruhások

A vállát rázzák, arra riad.
- Béla! Ébredj már! Jönnek a hivataltól, mindjárt tíz óra.
Valamit dünnyög, hogy nem hagyják aludni, de azért nem neheztel az asszonyra. Végül is igaza van, ilyenkor már régen fenn van, a kávéját is megitta, és átlapozta a reggeli lapokat. Tegnap messze járt, későn jutott haza. Éppen csak lezuhanyozott, bekapott néhány falatot, és már aludt is.
- Na, tessék. Már itt is vannak – mondja az asszony feldúlva.
- Nem tudod, mit akarnak?
- Nem mondták. Valami felmérés, vagy ilyesmi.
- Na de ilyenkor?
- Ezek akkor jönnek, amikor akarnak. Még jó, hogy szóltak előre.
Próbált visszaemlékezni, mikor beszélt a hivatallal, de nem tudta felidézni. Pizsamában indul a köpenyéért, hogy legalább szalonképes legyen, ha már időt sem hagynak arra, hogy rendesen felöltözzön. A szobába két öltönyös alak lép be, kopogás nélkül. Szürke szín, sötét nyakkendő. Igen, ezek a hivatal egyenruhái.
- Jó napot, Szabó úr! – köszön a magasabb hivatalnok határozottan. 
- Tessék, foglaljanak helyet az urak! – mondja Béla, de hangjában sértődöttség érződik. Mi lehet olyan sürgős, hogy idézés helyett az otthonában keresik fel?
- Szabó úr, a lényegre térek. – mondja az alacsonyabb hivatalnok, miközben leül Bélával szemben. – Önnek szerencséje van, hogy mi jöttünk. Megpróbálom kíméletesen előadni jövetelünk célját, de készüljön fel, nem lesz kellemes, amit hallani fog!
- Nem hiszem, hogy bármi meglepőt tudnának mondani – válaszol Béla határozottan.
- Hol járt ön tegnap este?
- Miért fontos ez?
- A kérdésre válaszoljon! – emeli fel hangját a kisebbik, miközben feláll a fotelból, és járkálni kezd a szobában. 
Az asszony elhúzza a függönyöket. A júniusi nap fénye árasztja el a helyiséget. Béla összehúzza a szemöldökét, nem bírja az erős fényt, szeme már nem tud alkalmazkodni a szélsőséges fényviszonyokhoz. 
- Nem emlékszem pontosan.
- Pedig, jobban tenné, ha emlékezne.
- Este a Pokol tornáca nevezetű mulatóban voltam. Találkozóm volt néhány üzletemberrel, a jövő évi piaci stratégiát beszéltük meg.
- Aláírt valamilyen szerződést? Erre emlékszik? – kérdezi a magasabb hivatalnok, és nem tűnik türelmetlennek.
Béla megpróbálja felidézni az estét. Négyen ültek egy asztalnál, vacsoráztak. Valóban, egy sötét öltönyös ember szólította meg őt, miután végzett az evéssel. Éppen vörösbort töltött a poharába, mikor ez az alak megjelent. Nem tudja felidézni az arcát, hihetetlen, de mintha nem is lett volna arca. Egy nagy könyvet tartott elé, és mutatta, hová kéri az aláírást.
- Mi ez? – kérdezte Béla a maga legtermészetesebb módján.
- Hát, a nagykönyv. Erről beszéltem önnek, amikor elrendeztük a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! Az adóssága miatt be kellett volna zárni az üzemeket, a felesége öngyilkosságot akart elkövetni, mikor megtudta, milyen helyzetbe kerültek. A lányát nem vették fel az egyetemre, elhagyta a barátja, és a macskájukat is elütötte egy autó. Ha mi nem segítünk, ön már nincstelen, és a pokol mélységes bugyraiban bolyongana.
Béla emlékezett, hogy mennyire kétségbeesett állapotban volt, amikor egy jóakarója segédkezet nyújtott, és rendezte adósságait. Meg kellett ígérnie, hogy többé nem ül kártyaasztalhoz, és nem él léha életet. Mindössze egy aláírást kérnek tőle cserébe. Meg fog jelenni egy ember egy nagy könyvvel a kezében, és kérni fogja az aláírását. Gondolatait a nagyobbik hivatalnok zavarta meg.
- Nos?
- Nos, igen. Aláírtam egy nagy könyvben. De van ennek valami jelentősége?
- Igen, van. Tudja, mit írt alá?
- Nem vagyok benne biztos, de mintha a könyvben már szerepelt volna jó néhány aláírás. Legtöbb olvashatatlan firka. 
- Igen, ez a Nagykönyv volt – mondja a kisebbik hivatalnok, és abbahagyja a járkálást. 
- Igen? És ez mit jelent? – kérdezi Béla emelt hangon, nyugalmát veszítve.
Az asszony a díványon ül, üres tekintettel néz a semmibe. Nem mozdul. A két hivatalnok ünnepélyes arcot ölt, Bélával szemben állnak meg. A kisebbik szólal meg elsőként. 
- Uram! Fontos bejelentésünk van. Ön már nem él. Halott. Érti?
- Nem.
- Nem baj. Elmagyarázom. Amikor aláírta a Nagykönyvet, minden problémája megoldódott. Pontosabban, megoldottuk. Rendeztük a kártyaadósságait is, emiatt se fájjon a feje. A lányát is felvették az egyetemre. Cserébe csak egy kis szívességet kértünk. 
- Kis szívességet? Nem emlékszem.
- Semmi gond, uram. legtöbben ilyenkor már nem emlékeznek semmire.
- Mi volt az a szívesség?
- Megvettük a lelkét, uram. Ezért jöttünk.

Fáradtan ébred. Az asszony mellette az igazak álmát alussza, csendesen horkol. Kimegy a fürdőszobába. A tükörben egy fáradt, kialvatlan arc néz vissza rá. Borotválkozás közben jut eszébe, hogy tegnap bejelentkeztek hozzá, tízre jönnek. Előtte még van néhány elintéznivalója. A lánya is hívta, hogy találkozzanak. Az egyetemi felvétellel kapcsolatban akar mondani valamit. Tart tőle, hogy nem vették fel, talán, ezt akarja megbeszélni vele. Tegnap későn ért haza, fáradt volt, bekapott néhány falatot, és már aludt is. Nem mentek jól a dolgok. Úgy nézett ki, a cég is veszteséges lesz az idén, és kártyaadósságai is vannak. A nyaralás várat magára, talán, jövőre. Pedig az asszonynak is kellene egy kis környezetváltozás. Depressziós. Csak Ivett éltette benne a lelket. Már mindent feladni készült, amikor megismerkedett a lánnyal. Ha együtt voltak, szóhoz sem tudott jutni. Ivett csak mondta a magáét. Kacagott közben, tele volt élettel. Nagy hatással van rá a lány, átalakította az ízlését. Fura mód, inkább a konzervatív öltözködés állt közelebb hozzá. Ivett választotta ki a nyakkendőjét, vagy az öltöny anyagát, amit varratott. Legutóbb együtt utaztak a metrón. A lány hangosan beszélt, olyan elsodró lendülettel, hogy nem tudott reagálni, már témát váltott, egészen máshol járt. Figyelte a lány mozdulatait. Vonzódott hozzá, de nem gondolt közeledésre, mert a lány kijelentette, nem az esete, különben is, a fiatalabbak érdeklik. Alakja tökéletes, mégis fogyókúrázik. Szeretne még vonzóbb lenni. Ahogy gesztikulál, ahogy a szavakat formálja, lenyűgözi a férfit. Szeretné megfogni a kezét. Csókolná azokat a kis piros ajkakat, de nagy önfegyelemmel hallgatja a lányt. 
Az értekezleten jó híreket kap. Egy fúzióval megoldható az adósság rendezése, és megmenthető a cég. Talán, az asszony is rendbe jön, ha sikerül pihennie egy kicsit. Délután megtudja, hogy a lányát felvették az egyetemre, de elköltözik, kollégiumba megy, Londonba. Jó nap ez, és most Ivett is itt van vele. A poharát forgatja, öntene bele egy kis vörösbort, de előbb a lánynak. Keze megáll a levegőben. A szomszéd asztalnál két fekete öltönyös alak mered rá. A hosszabbik mosolyog. A kisebb biccent felé, mintha ismerős lenne. 
- Szabó elvtárs, tessék már felébredni! – szól rá Gizike, Gál elvtárs titkárnője.
- Mindjárt kezdődik az értekezlet. Hozzak egy kávét?
- Ó, köszönöm! Igazán rendes Gizike, hogy hagyott itt elszundikálni. Tudja, tegnap nem sokat aludtam, késő éjjel értem haza. 
- Tudom, Gál elvtárs már elmesélte. Nem tudta reggel fogadni, de kérte, maradjon, amíg visszatér.
- Jólesett ez a kis alvás, kényelmes ez a heverő. 
- Na, menjen, mert már mindenki megjött. A nagy tanácsteremben vannak az elvtársak.
Béla belép a terembe. Áll a füst, az ablakok zárva. Nagy meleg van, de senkinek nem jut az eszébe, hogy szellőztessen. Odamegy az ablakhoz, és kinyitja.
- Na, végre valaki, akinek eszébe jut, hogy kinyissa! – kiáltott fel az asztal mögül Gál. - Kezdjük el elvtársak, szorít az idő!
Béla csak most látja az vörös lepellel borított asztalt. Ott ülnek sorban mögötte az üzemi bizottság tagjai, és Gál, az igazgató. Péter elvtárs a kerülettől jött, ő emelkedik elsőként szólásra.
- Elvtársak! Nem húzom az időt, nincs nekünk abból olyan sok. Azért jöttünk itt össze, hogy megtárgyaljuk Szabó elvtárs fegyelmi ügyét.
Zúgolódás a teremben. A füst már elszállt, tiszta tavaszi levegő tölti meg a termet. Béla nem érti mi történt, milyen fegyelmi ügyről van szó?
- Arra az elhatározásra jutottunk, hogy Szabó elvtárs lesz az, aki elvállalja a felelős szerepét a tűzeset ügyében.
- Miféle tűzeset? – kérdezi Béla döbbenten.
- Csak szépen sorjában, Szabó elvtárs. Te most pártmegbízatást teljesítesz. Te vagy a legalkalmasabb arra, hogy elvállald a gyújtogató szerepét a tűzesetben, ami a múlt héten történ az üzemcsarnokban.
- De hát az baleset volt – emelte fel hangját Béla.
- Lehet, de a párt-központ felelősöket akar mindenáron. És ha a párt felelőst akar, akkor megkapja. 
- Miért? Nem lehet, hogy csak egyszerű baleset volt? – kiáltott közbe egy idősebb szaki, aki már sok mindent megélt. - Tisztítás közben szikrát kapott, és kigyulladt az esztergagép. A baj az volt, hogy az olajos rongyokat még nem szállították el, és azonnal lángra kapott a ládában lévő olaj. 
- Tudjuk, mi történt – mondta Gál ellentmondást nem tűrő hangon. – De nekünk egy gyújtogatót kell produkálnunk, és ezzel most Szabó elvtársat bízzuk meg. Elvállalod, Bélám? – fordult Bélához az igazgató.
- Természetesen – mondta Béla határozottan. – A párt érdeke az első.
Tapsvihar tör ki. Bélát hősként ünnepeli az üzem. Az ajtóban két fekete öltönyös alak jelenik meg. Az egyik, az alacsonyabb, int Bélának, hogy indulhatnak. A hosszú rágyújt egy munkásra, mélyen beszívja, és hosszan fújja ki a füstöt, karikákat eregetve.

Fáradtan ébred. Minden tagja fáj. Valami történhetett, ami ennyire kivette az erejét. Csak homályosan emlékszik. Ivett jut eszébe. Csak nem vele történt valami? Mintha egy párttaggyűlésen megvádolták volna egy tűz okozásával. Négyen nem tudtak kimenekülni az égő olajos rongyoktól lángoló üzemből. Ezt is a nyakába varrják. De mi van az adósságával? Tegnap megtudta, hogy valaki kifizette helyette. Csak egy cédulát talált, egy közhelyes szöveggel: „Mindenért fizetni kell!” Az utcán jut eszébe, hogy az autót már elszállították. A metró felé veszi a lépéseit. Valaki követi. Ivett siet mögötte, hogy utolérje. 
- Béla, ne rohanj már! Mondani akarok valamit.
- Sietek, ne haragudj! 
- Jó, akkor elkísérlek. A metrón beszélhetünk.
A kocsi tömve, mozdulni nem lehet. Ivett hozzásimul. Érzi a testét. Az illata olyan, mint a citrom mézzel. Arcuk egymáshoz ér. Három éve nem szeretkezett, most mindent megadna egy ölelésért. Nem bírja tovább, a nyakát csókolja, és az ajkát. Ivett visszacsókol. Megszűnik minden, csak ők ketten. A metró fékez. Kinyitja a szemét. Ivett mosolyog. Milyen valóságos a képzelet. 
- Terhes vagyok – mondja Ivett, miközben becsukódik az ajtó. – Gábor nem használt óvszert. Csak egyszer, érted? És nem tudott vigyázni.
- Felháborító!
- És akkor azt mondja nekem, hogy nem tudja, kitől van a gyerek, és ne szédítsem, érted?
- Értem.
- Figyelsz te egyáltalán?
- Tudod, hogy nem tudok nem figyelni rád, iszom minden szavadat. Értem én, hogy gyereket vársz, és azt is vettem, hogy Gábor nem vállalja. De mit akarsz tőlem?
- Vállalod?
- Mit?
- A gyereket.
Hirtelen csend lett. Megáll az idő, vagy inkább visszaperegnek a homokszemek? Valami nem stimmel. Nem kerülhet ember ilyen helyzetbe. A vonat fékezett, mikor elé lépett, de már nem tudott időben megállni. Az utolsó, amit látott az a két feketeruhás a peronon. Egyik hosszú, langaléta, a másik olyan tömzsi, alacsony.

Fáradtan ébred. Minden tagja sajog, mintha átment volna rajta egy metrószerelvény. Sietve magára kapkodja a ruháit, még kávét sem iszik. Rohannia kell, ma nagyon sok a dolga. A kapuban összefut két fura alakkal, alig tudja kikerülni őket. Odakint süt a nap, felhőnek nyoma nincs, az eső mégis elkezd cseperegni.
 

(Budapest, 2016. július)