Ördöglakat

Megállt, hogy körülnézzen. Az őszi ködben nem látott semmit. Talán, néhány méter lehetett a látótávolság. Elindult, de abban a pillanatban egy kéz szorítását érezte a vállán, valaki visszahúzta. A villamos centiméterekre robogott el előtte.
- Meg akar halni, fiatalember? – kérdezte egy középkorú hölgy, aki megmentette a gázolástól.
- Nem, dehogy. Nem is értem, az előbb még nem volt itt semmi, mintha csak a ködből jött volna elő.
- Ne beszéljen szamárságokat. A lámpa piros, és a villamos éppen indult a megállóból, amikor elé lépett. Talán, szerelmes? - mosolygott a hölgy.
- Istenem, úgy sajnálom! Nem is tudom, hogy köszönjem meg?
- Sehogy. A gondviselés mentette meg. Én csak a közvetítő voltam – mondta szelíden a hölgy, és eltűnt a ködben.

Kétszer élte meg az élményt, amely nem tudatosodott benne igazán. A halál közelsége nem érthető meg, nem detektálható, de rémisztő lehet utólag, ha belegondol az ember, hogy menekülhetett meg. Véletlenek sorozata az élet, minden percünk halálközeli. Valaki fogja a kezünket, vagy csak egyidejű események pillanatok alatt zajló láncolata? Kétséges a kimenetel.

Gyerekkorában gyakran azt játszotta, hogy a pillanat elmúltával megőrizze az élményt, konzerválja a jövőnek, a valamikori visszaemlékezésnek. Így maradt meg emlékezetében az első körömlevétel is. Nem maga a fájdalom vált emlékezetessé, de az élmény, amivel anyját megharapva tiltakozott az ajtó résébe szorult ujjának kezelése ellen. A félig levált köröm eltávolítása nem volt felemelő anyja számára sem, de meg kellett tenni, nehogy elfertőződjön a seb a piciny ujjacskán. Anyja nem húzta el a karját, nem lepte meg a heves reakció. Kicsordultak a könnyei a fájdalomtól, de befejezte a műveletet. Magához ölelte a fiát, és azt suttogta, ne haragudj, ne haragudj. Az anyák igazán tudnak sírni, olykor csendesen, némán, láthatatlanul. Az ő fájdalmuk nagyobb, mint a gyereké, ha beteg, láz gyötri. Az anyja fájdalmát őrizte meg emlékezetében, örökre.

Kata testét látja maga előtt. Tisztán, kivehető részletességgel maradt meg a látvány. A fürdőből jött, csuromvizesen, meztelenül. Törölközőt vett le a polcról, és ahogy ágaskodott kissé, nyújtóznia kellett, hogy a leemelje a puha frottír lepedőt. Testének íve, előre álló hetyke mellei kívánatossá tették őt. Arra gondolt, hogy így akarja megőrizni az emlékezetében. Csaknem negyven év elmúltával is tökéletesen emlékszik testének minden hajlatára.

Még iskolába járt, amikor egy hideg télen, hazafelé tartva, történt az eset. Györgyi már betegen feküdt otthon, és közelgett a karácsony. Szerette volna meglepni a lányt egy ezüst gyűrűvel, amit karácsonyra szánt neki, de a tüdőgyulladás megakadályozta ebben. Nem engedtek be hozzá senkit. Magas láza volt, nyugalomra volt szüksége. Bekanyarodott az utcába, ahol lakott, és megtorpant egy pillanatra. A táskája csúszott félre, megigazította, és akkor meglátta az asszony rémült tekintetét. A túloldali járdán jött szembe, amikor megállt, és rémület ült ki az arcára. Amikor a sikoly kiszakadt belőle, már nem hallotta a hangját, mert az előtte fél méterrel becsapódó jégtömb zaja elnyomta a rémült kiáltást. A mázsás jégtömb az orra előtt zuhant le, darabokra zúzódva, és félig betemette a lábát. A nőt nézte, aki megkönnyebbülten kiáltott felé.
- Mekkora szerencséje volt. Láttam, amikor a jégtömb csúszni kezdett a tetőről, és hogy maga szépen alásétál. Ha nem áll meg egy pillanatra, akkor szétzúzta volna a fejét.
- Nem is értem. Hirtelen meg kellett állnom. Meg sem tudtam mozdulni, amíg földet nem ért.
- A gondviselés magával van fiam. Vigyázzon nagyon! Nem születik minden nap újjá az ember. Ez olyan volt, mintha kapott volna még egy lehetőséget.
Zsebkendő után kutatott a táskájában, de nem találta. Az ördöglakat, amit Györgyitől kapott, mindig segített, ha valami gondja volt, - amolyan kabalaféle, ami megvéd – gondolta, és elővette a drótból készült játékot. Már annyiszor kinyitotta, még csukott szemmel is képes volt másodpercek alatt szétválasztani a hajlított drótokat. De most nem ment. Bárhogyan forgatta, nem sikerült kinyitni a lakatot. Aznap este az apjától tudta meg, hogy Györgyi meghalt. Nem bírta a szíve a magas lázat.

Budapest, 2020. június

Esőben

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.
A nő odalépett hozzá, és belekarolt.
- Az ön gyermeke? - kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.
- Nem. Szerencsére nem.
- Akkor miért van itt?
- Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket.
- Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A férfi lassan kibontakozott a nő karjából, és szembe fordult vele.
- Bocsásson meg, Géza vagyok.
- Én meg Ágnes - mondta a nő, és elmosolyodott. - Mehetünk, vagy van valami dolga?
A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.
- Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan, és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.
- Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?
- Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.
- Őszinte részvétem.
- Ugyan, nem is ismerte.
- Nem. Ez amolyan gesztus.
- Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan - mondta a nő, és nevetett.
- Igaza van.
- És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?
A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.
- A családom van itt. A feleségem és az újszülött kisfiam.
- Megrendítő.
- Most kellene részvétet nyilvánítania - mondta a férfi mosolyogva.
- Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.
- Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.
- Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.
- Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz - mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.
- Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.
- A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.
- Ez tragédia. Nem térek magamhoz - mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. - Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon.
- Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.
A nő közelebb húzódott  a férfihez, és megszorította a kezét.
- A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.
- Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak - mondta a nő, és megcsókolta a férfit.
- Igen, lehet, hogy így van - mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. - Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?
- Nem tudom.
- Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.
A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.
- Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.
Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.
- Már nem először képzelődöm - gondolta - de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.
Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból elkezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt.
- Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.
- Most már van - mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.

(Budapest, 2020. július)