Az alakváltó

Az alakváltó ott állt a tükör előtt, és éppen alakot váltott. A feje formálódott át öregemberből fiatal nővé, aztán a többi testrésze is lassan átalakult. A fiú a tükörből nézte. Tetszett neki az új alak, régen találkozott már vele, utoljára a temetésen látta őt, amint leengedik a földbe. Akkor sírt, mert nem értette, miért kell anyának ilyen mélyre bújnia előle. – Nem előled bújik el – nyugtatta őt apa, de ez most nem segített. Apa próbálta megmagyarázni a halál értelmét, de fiatalon meghalni, itthagyni csapot-papot, na, annak semmi értelme. Ő is sírt. Nem tudta elengedni anyát.

– Szép vagy anya – szólt a kisfiú. Felült az ágyra, és tekintetét az anyjára szegezte. Anya megfordult, és a fiú szemébe nézett.
– Hiányoztam?
– Nagyon.
A fiú felkelt az ágyról, és átölelte az asszonyt. Érezte az illatát. Valamilyen keserű illatot, egy gyógyszer keserű, nehéz illatát. Ezt érezte akkor is, amikor anya elment. A fiola kiborult az éjjeli szekrényen, de tartalma már alig volt. Anya megitta mindet.
– Tudom, hogy el fogsz menni megint – suttogta a fiú, inkább csak úgy magának.
– Csináltam húslevest. Kéred?
– Nem, most nem. Válaszolj anya!
– Igen, majd elmegyek, de még nem most. Dolgom van, meg kell tennem valamit, amit elmulasztottam, amíg megtehettem volna.
A fiú lehajtotta a fejét, és azon gondolkodott, anya mit nem tett meg?

Az alakváltó ismét alakot váltott. A fiú nem látta jól, most mivé lesz anya. De tudta, ha azt mondja, visszajön, akkor hamarosan újra fogja látni. Apa alakja vált ki a sötétből. Az alakváltó visszahúzódott az árnyékba, leült a szekrény melletti székre.
– Miért van itt ilyen sötét? – kérdezte a fiút, inkább gyengéden, mint számonkérően. Amióta anya meghalt, a fiú nagyon csendes, visszahúzódó lett. Jövőre iskolába megy, jó lenne, ha többet járna a többi gyerekkel játszani. Apa váratlanul rákérdezett.
– Már megint itt volt az alakváltó?
– Pszt! – halkította le a hangját a gyerek – még mindig itt van. Csak nagyon szégyenlős, nem mer előjönni a szekrény mellől.
Apa a szekrény felé nézett, de nem látott senkit.
– Jól van, aludj! Holnap nem dolgozom, kimegyünk a tóra horgászni. Korán kelünk, hogy délre legyen halunk elég.
Apa kiment a szobából. Az alakváltó előjött rejtekhelyéről, és odament a fiú ágyához.
– Hát, te hogy kerülsz ide? Neked nem anyával kellene lenni? – kérdezte a fiú az alakváltót, aki most egy ötéves kislány alakját öltötte fel.
– Én tudom, hol van anya – szólt vékony hangján a lányka.
– Na, hol?
– A pajtában. Éppen tüzet rak, mint két éve, amikor elfelejtette, hogy ott játszom a széna bálák tetején.
– Te semmit sem változtál. Megint fantáziálsz – mondta a fiú a húgának.
– Nem. Most nem.
– Te tudod, mi történt akkor?
– Igen, mindent láttam.
– Igaz, hogy apa, és az a lány, a Gizi ott voltak aznap este?
– Igen. De mire anya megérkezett, már elmentek. Azt nem tudom, hova.
– És most miért rak tüzet anya?
– Megmondjam? – incselkedett a kislány.
– Hát, persze. Különben nem kérdezném.
– Apa megint bent van a Gizivel – mondta halkan a kislány. – Különben, most vagyok itt utoljára. Anya megtette, amit két éve akart megtenni, de én lettem az áldozat. Ne várd őt. Már nem jön vissza többet.

Az alakváltó lassan zsugorodni kezdett, majd végleg eltűnt a semmibe. A fiú megnyugodott. Odament az ablakhoz, és nézte a tüzet. Látta, ahogy egyre magasabbra csapnak a lángok. Tudta, nehéz idők jönnek, de nem sietett, nem hívott segítséget.

Alzheimer

Kimegyek a parkba egy kis friss levegőt szívni. A Duna illatát hozza a szél, enyhet adó, friss fuvallat, jólesik, ebben a rekkenő hőségben. A lépcsőház sötét, és mindig hűvös. A lépcső aljában egy pár csókolózik. A lány szorosan a fiúra simul, és ritmusosan hullámzó testével próbál vágyat kelteni a fiúban, nem eredménytelenül. Elmegyek mellettük, de ügyet sem vetnek rám. Kellemes, jó érzés fog el. Megrohannak az emlékek, amikor még én is ennek a lépcsőháznak a sötétjében kerestem a boldogságot.

A park szemmel láthatólag gondozott. Szeretek idejárni, mindig van üres pad, ahol megpihenhetek kicsit, olvashatok, vagy egyszerűen csak nézem a Duna hűs hullámzását, hallgatom az állandósult gyerekzsivajt. Ilyenkor, délután, különösen sok a gyerek. Minden korosztályból vannak itt. A közeli óvoda is szívesen települ ki, de az iskola is gyakran tart itt délutáni testnevelést, vagy egy kis sziesztát, a nagyobb gyerekeknek. Leülök az egyik padra, és figyelek. Minden olyan harmonikus, rendezett, szinte, díszletnek hat. A víz hullámzása erősödik, ahogy egy hatalmas hajó elhalad előtte, terhét cipelve, uszályokat. A horizont eltűnik egy pillanatra, érzem, távolodik minden, mintha egy csőbe préselődne a táj, a szemem előtt. Aztán, sötét lesz.

Minden pillanatban számítok a megmásíthatatlanra, az utolsó levegővétel nehézségére. Azért könyörögtem Istenhez, hogy gyors legyen, és fájdalommentes. De a szorítás nem szűnik, és egyre erősödik. Aztán, minden elcsendesedik, eltávolodik tőlem. Te is távol kerültél, de már jóval korábban. A lépcsőházban ölelkező pár juttatott eszembe. Már majdnem sikerült elérnem, hogy legfeljebb egyszer gondoltam rád. Lefekvéskor, amikor hanyatt fekve bámultam a mennyezetet, és arra az estére gondoltam, amikor vágyaink tetőfokán egymásba égettük magunkat. Te siettél, nem maradhattál éjszakára, mert a gyerek belázasodott. Feszült voltál, és én is remegtem az izgalomtól.

- Nem infarktus – mondta az orvos, amikor magamhoz tértem. – A vérnyomása ment fel, a vércukor szintje pedig, alaposan leesett. Szerencséje van. Egy fiatal pár azonnal értesítette a mentőket.
- És a szorítás?
- Azt hitte, infarktusa van? Nem. Az EKG-ja remek. De kómába eshetett volna.
Az orvos kiment a kórteremből. Egy fiatal nő jelent meg az ajtóban. Ismerős volt, de csak később jöttem rá, hol láttam. A nő nyomában egy fiatalember igyekezett befelé, és maga után becsukta az ajtót.
- Jó estét! – köszönt a nő.
- Jó estét! Emlékszik rám? – kérdezte a férfi. – Ott lakom a házban, a hetediken. A maga lakása alatt.
- Persze, hogy emlékszem. Minek köszönhetem a látogatásukat?
- Mi találtunk magára a padon – mondta a lány, és mosolygott.
- Akkor, megmentették az életemet. Hálás vagyok maguknak. Köszönöm.
- Amikor elment mellettünk, nemsokára mi is indultunk. Gondoltuk, a parkon megyünk keresztül, és közben megláttuk a padon. Mire odaértünk, már nem volt öntudatánál.
- Maguk nagyon rendesek, és nagyon örülök, hogy éppen arra jártak.
- A sors, ugye? – mondta a nő, mintegy magának.
- Lehet egy kérdésem?
- Természetesen – mondta a fiatalember.
- Ha van lakása, akkor miért a lépcső alján töltik az idejüket? Nem akarok indiszkrét lenni, de kíváncsi vagyok.
- Annak nagyon egyszerű oka van. Mindketten a szüleinkkel lakunk. Évához nem mehetünk a mostoha apja miatt. Nálunk, meg anyám tiltotta meg, hogy bárkit felvigyek.
- Ezek szerint, az édesanyja nem is ismeri Évát? – néztem a lányra.
- Nem.
- És a tiltás ellenére, nem vitte fel a lányt? Hiszen, a huzatos lépcsőház nem a legalkalmasabb hely, szerelmeseknek sem – mondtam.
- Hát, nem – nevetett velem Éva.
- Anyám nehéz eset. Tolókocsiban él, egész nap ki se mozdul otthonról. Így már érthető? –kérdezte a fiatalember.
- Ó, nagyon is – mondtam, és részvétet éreztem.

Egy hétig élveztem a kórház vendégszeretetét. Gyakran gondoltam a fiatalokra, vajon, most éppen, merre járnak, mit csinálnak. Zoltán, így hívták a fiatalembert, elmondta, hogy Csak őszig kell kibírni, mert Éva kollégiumba megy, és ő is tervezi, hogy odaköltözik Szarvasra, kivesznek egy szobát, és ott együtt lehetnek a főiskola végéig. Szűkösen, de megélnek valahogy.
Egy két napja lehettem otthon, amikor támadt egy ötletem. Lementem az alattunk lakóhoz, és becsöngettem. Egy tolókocsival közlekedő idős nő nyitott ajtót.
- Jó napot kívánok! – köszöntem, és bemutatkoztam, amikor az ajtó kitárult. – Zoltánt keresem.
- Zolikám, gyere! Vendéged van – kiáltotta az öregasszony.
A bejárattal szemben lévő szoba ajtaja kinyílt. Zoli jelent meg az ajtófélfába kapaszkodva.
- Jó napot! – köszön a fiú, megelőzve engem.
- Jó napot! Beszélhetnék magával?
- Igen, tessék, fáradjon be. Bocsánat, de nem vártam látogatót, kicsit rendetlenség van. Éppen aludtam.
- Nem akartam zavarni –mondom.
- Foglaljon helyet – kínál hellyel a fiatalember, és a székre mutat.
- Támadt egy ötletem, de csak ha nem bántom meg vele. Mivel önök megmentették az életemet, úgy érzem, meg kell hálálnom valamivel.
- Ugyan! Csak nem gondolja, hogy hálával tartozik? Mi csak véletlenül arra jártunk, és szerencséje volt, ennyi az egész.
- Rendben, értem. De mégis szeretnék valamit adni maguknak.
Elővettem a nyaralóm kulcsát, és átadtam neki. Zoltán elvette a kulcstartómat.
- Mi ez? – kérdezte meglepetten.
- Ez a nyaralóm kulcsa. Az idén nyáron nem tudok lemenni, a ház, csak üresen áll. Ha van kedvük, ellakhatnak ott, szeptemberig.
- Ez nagyon kedves magától, de nem fogadhatjuk el.
- Dehogynem. Nem jó ilyenkor hűvös lépcsőházak sötétjében ölelkezni. Nem gondolja? – kérdeztem a fiatalembertől.
- Nem is tudom.
- Éva biztosan örülne neki. Na, ébredjen már fel! – mondtam, és haragot tettetem.
- Köszönöm. Éva nevében is.
- Én tartozom hálával maguknak – mondtam, és a kezemet nyújtottam a fiatalembernek.

Azon a nyáron sok dolgom volt. El is felejtettem a nyaralót. Máskor is csak napokra szoktam lemenni. Amióta elmentél, nem találom a helyem. Úgy volt, együtt maradunk. Tervezgettük a jövőt.
Csengetnek. Zoltán áll az ajtóban, mellette Éva, a karjába kapaszkodik.
- Elhoztam a kulcsot – mosolyog, és átöleli a lányt. – Összeházasodunk – mondja, és fülig ér a szája az örömtől. Tanúnak szeretnénk felkérni.
- Gyertek beljebb! Fontos mondanivalóm van számotokra.
A fiatal jegyespár helyet foglalt a kanapén. Elővettem egy iratcsomót, és letettem az asztalra.
- Ezek a dokumentumok arról szólnak, hogy a lakást, és a nyaralót nektek ajándékozom.
Éva hirtelen elengedte Zoltán karját, és felém fordult.
- Jól hallottam? Nekünk akarja adni a lakását? – csodálkozott a lány.
- Igen. Én már nem veszem hasznát. A gyerekek önállóak, saját életük van. Messze laknak, külföldön élnek, mind a ketten. Nekem pedig be kell mennem egy otthonba, gondozásra szorulok. Hamarosan, teljesen leépülök. Alzheimer-kór, így hívják ezt a ma még gyógyíthatatlannak tűnő betegséget.
- Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom – szólalt meg egy kis idő múlva Zoltán. – Semmi remény a gyógyulásra?
- Nem, nincs. De ott jó kezekben leszek. Van ott egy ismerősöm, ő gondoskodik rólam.
- Nem lesz könnyű neki sem – mondta Éva, és eleredtek a könnyei.
- Térjünk vissza az ingatlanra. A dokumentumok készen vannak. Elviszitek, átnézitek, és kitöltitek az adataitokkal. Aztán, irány a közjegyző, és a Földhivatal. Ennyi az egész. Minden költséget vállalok. Három-négy hét alatt bejegyeznek benneteket tulajdonosnak. Én három hónap múlva jutok be az intézetbe. Már minden elő van készítve. Arra kérlek benneteket, ne látogassatok, nem szeretném, ha végignéznétek a leépülésemet.
A pár perces csendet Éva törte meg.
- Pedig nagyon megszerettük, és…
- Nem, nem kell sajnálni. Nekem ez jutott. És, látjátok, ti pedig egymásnak. De most már nem vagyok egyedül. Mintha a gyerekeim lennétek.

Fekszem az ágyon, a falakat bámulom. Csupasz, fehér falak. Kiábrándító egyhangúság. Ági nővér lépteit hallom. Ő jó hozzám. Rendesen cseréli a pelenkámat, és mindig elcsen a konyhából pár finom falatot az ebédjükből. Unom a diétát is. Tegnap bejött egy fiatal pár. Valahonnan ismertem őket, de már nem emlékszem rájuk. A lány azt mondta, gyereket vár. Ha fiú lesz, az én nevemet kapja.

A szemek

(1)

Könyökével rátérdelt a vászonra, és hosszan nézett maga elé. Ezernyi vázlatot készített már, de félredobta az ötleteket. Nem adták vissza a szándékot, hogy megalkossa a legszebb nő portréját. A modellel nem volt semmi baj. A tökéletes arcvonások, a női szépség arányai jellemezték ezt az arcot, de hiányzott a fény, a szeme csillogása, a tekintet vonzása egyik kísérletét sem jellemezte.

Rá akart gyújtani. Nem volt cigarettája. Visszament a műhelybe, és kikutatta a fiókokat. Rengeteg használt festék, beszáradt tubus figyelmeztette, ideje takarítani, helyet adni az újnak, a friss palettának. Régebben, sokszor készített vázlatokat ceruzával, és elképzelte a színeket. Amikor a kidolgozásra került a sor, pontosan emlékezett rá, milyen színharmóniát őrzött meg az emlékezetében. Újabban, színes pasztellekkel dolgozott. Gyakran maradt vázlat szinten a rajz, de a szemek mindig kidolgozásra kerültek. Soha nem hagyott egyetlen vázlatot sem a szemek kidolgozása nélkül. Rágyújtott. Talált az egyik fiókban egy majdnem teljes doboz cigarettát. Mélyen beszívta, és élvezettel fújta ki a füstöt. Szerette a cigaretta illatát, a dohány különleges fűszerezését, és nem rettentette el a ruhái dohányfüsttel átitatott illata sem. Évára gondolt. A lány gyakran meglátogatta a műhelyében. Nézte őt a tetőn átszűrődő napfényben, és csodálta a természetet, micsoda szépség megalkotására képes. Sokáig nem merte még lerajzolni se. Tetszett neki a lány, de komolyabb kapcsolatra gondolni sem mert. A lány romlatlan fiatalsága, szépsége megbűvölte, és érinthetetlenné tette számára.
- Mikor festesz meg? – kérdezte Éva egy napfényes tavaszi napon.
- Időre van szükségem.
- Arra minek? Most ráérek – mondta a lány, és huncutul nevetett.
- Nem merem.
- Mit nem mersz?
- Nem merem megörökíteni az arcodat. Egyes népek a halálát jósolják annak, akiről képmást készítenek.
- Ne bolondozz már! Úgyis meghalunk egyszer.
A lány felült a székre, ahova a modellek szoktak ülni. Levette a blúzát, és Ádám szemébe nézett.
- Látod, itt vagyok, teljesen meztelenül. A tiéd vagyok. Fessél meg! – kérlelte a lány.
Ádám odalépett hozzá, és megcsókolta. Megtörtént a varázslat. Átlépték a bűvös határvonalat.
- Szeretném, ha megfestenél! – szólalt meg a lány, és kibontakozott az ölelésből.
- Nem. De jobb ötletem van – Megfogta a lány karját, és a heverőre fektette.

- Rendben, megadom magam. De nem festem meg a portrédat, rajzolni fogok. A szemeidet fogom megrajzolni.
- A szemeimet? Csak a szemeimet? – Kérdezte Éva csodálkozással.
- Igen. Megváltozott a szemed. Élénkebb lett, és mintha mosolyogna. Különös varázsa van. Ezt idáig nem is vettem észre.
- Pedig, láthattad sokszor.
- De ez a fény csak most látható. Lehet, hogy szemed változott meg, lehet, hogy az én lelkemben történt a változás, de most, látom, amit eddig nem láthattam.
- Értem.
Éva felöltözött, és leült Ádámmal szemben a rajzasztalhoz. A fiú szemébe nézett. Ádám elkezdett rajzolni. Először a szemek körvonalát, majd az arc finom, ívelt vonalait karcolta a papírra.

Valami megváltozott. Ádám először érezte a lány hiányát. Gyakran jött, és ahogy jött, csendben, itt hagyva az illatát, el is ment, észrevétlenül. Sok rajzot készített, egyiket sem fejezte be, de a szemek kidolgozva, mindegyiken. Az utolsó képet részletesen kidolgozta, de itt is csak a szemek kaptak hangsúlyt, az arc finom vonalai csak jelzésként voltak megrajzolva, a csodálatos szempár kereteként. Szerette a lányt. Soha nem beszélt neki az érzéseiről, és most sem tudta rászánni magát, amikor Éva váratlanul megjelent.
- Fontos bejelentenivalóm van – mondta a lány, és homlokon csókolta barátját.
- Tényleg fontos lehet. Tudod, mennyi az idő? – kérdezte Ádám bosszúságot színlelve. Arra gondolt, hogy elmondja Évának, mit érez iránta.
- Persze, hogy tudom. Korán van, vagy késő? – szólt pimaszul a lány. Élvezte, amikor Ádám felhúzza magát. Ő maga soha nem szerette a túlhatározott dolgokat, spontán volt, az élet minden területén.
- Térj a lényegre, ne csigázz!
- Hát, az a helyzet, hogy férjhez megyek.
Ádámnak arcára fagyott a mosoly. Mintha hideg zuhany hullott volna rá, levegőt is alig tudott venni.
- Tegnap megkérte a kezemet. És én igent mondtam.
- Ismerem?
- Persze, hogy ismered. Gábor már régóta próbálkozik. Párizsban fog tanulni, és én is vele megyek. Igazából búcsúzni jöttem.
Ádám nem tudott megszólalni. Végre meg tudott nyílni előtte. Beleszeretett, vallotta be magának.
- És az a délután? Emlékszel?
- Hát, persze, hogy emlékszem. nagyon jó volt Ádám. Remélem, neked is!
- Igen, nekem is. Azt hittem, hogy köztünk elkezdődött valami.
- Elkezdődött. Barátok közt néha megesik.
- Neked ez nem jelent semmit?
- De, jelent, tudhatod. Jó volt veled. De Gábort szeretem. Vele akarok élni. Érted?
Ádám nem értette. Soha nem volt szó Gáborról, soha nem mondta, hogy mit érez iránta.
- Sok boldogságot kívánok nektek.
- Itt vár lent a kocsiban. Mennem is kell Ádám. Majd írok neked Párizsból.
Éva megcsókolta a férfit, és ahogy jött, csendesen elhagyta a műtermet.

Ádám sokáig nem tért magához. Dühében felborította a festékeket, és közömbösen nézte, ahogy a rajzokon végigcsorog a színkavalkád, elfedve Éva szemeit. Nem bánt semmit. Szerette az együtt töltött órák emlékét. Sokáig próbálkozott a festéssel, de nem volt képes koncentrálni, mintha a vágyai, a képzelete feleslegessé tette volna az alkotás örömét. Már nem érezte szükségét. Hetek teltek így. Sok pálinka fogyott el, és a műteremben egyre nagyobb lett a rendetlenség. Mindenütt a földön, korábbi rajzai hevertek halomban. Rájuk száradt a kifolyt festék. Cigaretta csikkek, ételmaradékok, üres tubusok, és üres pálinkás üvegek.

Májusban levelet kapott. Párizsból adták fel. Nagyon megörült a feladónak, Éva írt. Remegő kézzel nyitotta ki a borítékot. A levélben Éva közölte, hogy gyereket vár, aki azon a délutánon fogant, amit Ádámmal együtt töltöttek. Haza megy. Gábor jól fogadta a hírt, a karrierje mindennél fontosabb volt számára. Nem foglalkozott azzal, hogy nem lesz házasság. Igazából, Éva erőltette. Nem is értette, miért. Nem voltak olyan régen együtt, alig ismerte a lányt. Éva amúgy sem volt egy nyitott személyiség. Kevesen voltak a közelében. De Gábort megszerette. Talán, éppen azért merte vállalni a párizsi utat is. Eleinte zavartalan volt a kapcsolatuk. A rosszullétek miatt gyanakodott, de bizonyosságot akkor szerzett, amikor elvégezte a tesztet. Tudta, Ádám gyerekét hordja a szíve alatt.

Ádám elolvasta a néhány soros levelet. Hirtelen megrémült. A helyiségben nagy volt a rendetlenség. Alig tudott magához térni az örömtől. Azt sem tudta, hol kezdje a takarítást. Először a rajzait szedte össze. Minden csupa festék folt, színes kavalkád, az eredeti rajzokból nem látszott semmi. Az egyik rajz nagyon meglepte. Mindenütt vörös festék, de a festék alól Éva hibátlan, tökéletesen kidolgozott, mélybarna szempárja tekintett rá. Mintha mosolygott volna.

(2.)

Ádám kitakarította a műtermet. Összeszedte a beszáradt festékeket, és felmosta a padlót. Nem szerette, ha minden a helyén van, de tudta, mit, hol keressen. A kívülálló rendetlenséget látott, ő pedig a káoszt, amelynek megvan a maga rendje. Éva nem írta meg, melyik vonattal jön. Azóta, hogy elváltak egymástól, kétszer is beszéltek telefonon. Legutóbb tegnap, amikor a lány az érkezését jelezte. Ádám majd kiugrott a bőréből, amikor meghallotta Éva hangját.
- Haló, Ádám, te vagy az? Ne haragudj, rosszul hallak, megállok valahol az út mentén.
Pár perc elteltével újra hívta a fiút. A háttérzaj megszűnt, és a lány hangja is tisztábban hallatszott.
- Jó, hogy hallom a hangod – mondta Ádám. – Istenem, ennyi idő után, újra itthon.
- Még nem tudom. A vonat holnap hajnalban indul. Ha felére Párizsba, hívlak újra. Nem lesz neked korán, hajnalban?
- Nem, dehogy, várom a hívást. Már nem bírok magammal. Ahogy megkaptam a leveledet, azonnal intézkedtem. Bevásároltam, kitakarítottam a műtermet.
- Dolgoztál valamit, legalább?
- Nem. Nem tudtam ecsetet venni a kezembe, amióta elmentél. Képtelen vagyok festeni.
- Miből élsz? Vannak eladásaid?
- Nem adtam el képet. Az örökségem nagy része még megvan. Ebből megélünk egy darabig.
- Ne rohanjunk annyira előre, Ádám. Mindent, szépen, sorjában. Megbeszélünk.
- Igen, persze. De itt fogsz lakni nálam?
- Egyelőre úgy néz ki. És megköszönöm, ha befogadsz.
- Tréfálsz velem? Ez volt minden vágyam.
- Hagyjuk most az érzelmeket, jó? Hajnalban hívlak. Nagyjából, holnap éjfél körül megy be a vonat a Nyugatiba. Ki tudsz jönni elém?
- Igen, természetesen. Ott leszek, várni foglak.
- Nincs sok csomagom. De ha lehet, hívjál taxit!
- Úgy lesz minden, ahogy akarod, kedvesem. Szeretlek.
- Én is szeretlek – mondta Éva, és Ádám úgy érezte, a lány meghatódott.

Egész éjjel Évára gondolt. Gyerekük lesz. Ezt a műtermet eladják, és lesz annyi pénzük, hogy vegyenek egy házat, valahol Budán, de vidékre is lemenne Évával. Azt nem is mondta a lánynak, hogy miután elment, több ajánlattal is megkeresték. Amikor az egyik galéria tulajdonosának megmutatta a szemeket, azonnal izgalomba jött.
- Elvisszük aukcióra – lelkesedett a galéria tulajdonos. – Te, Ádám! Ez szenzációs! Milliókat is megérhet.
- Ne álmodozz barátom! Nem ér az még tízezret sem. De különben sem adnám oda, semmi pénzért. Tudod, kinek a szemeit rajzoltam meg?
- Tudom, te gazember – nevetett Nagy úr, Ádám régi cimborája. Együtt végeztek a Képzőművészeti Főiskolán. Kálmán először becsüs lett, ebben látta az üzletet. Aztán a tőzsdén kisebb vagyont szerzett, és alapított egy galériát. Rendszeresen vásárolt Ádámtól, de az utóbbi hónapokban nem kapott semmit tőle. Úgy látszott, a fiúnak szerelmi bánata van, és ez egyáltalán nem inspirálta alkotásra.
- Nem tehetek róla, de nem megy a munka.
- Nincs semmi baj. Éva megjön, és te ismét a régi leszel – mondta Kálmán, és megveregette Ádám vállát.
- Van itthon valami italod? – kérdezte, mintha nem is lenne fontos.
- Megnézem a hűtőt. Mostanában nem ittam, tudod. Amióta Éva írt, hogy gyerekünk lesz, naphosszat csak ülök, és bámulok magam elé. Olyan hihetetlen. Fel kell készülnöm a változásokra.
Ádám kiment, hogy hozzon valami italt Kálmánnak. A jó magyar barackpálinkát szerette a férfi, egyáltalán nem volt sznob. A whiskyt is megitta, de nem rajongott érte, mint ahogy más italokért sem igazán. Észrevette a mappát Ádám asztalán. Egy papírlap sarka kilógott belőle. Óvatosan kihúzta a lapot, és előtűnt Ádám nagy műve, a szemek. Gyors mozdulattal feltekerte a képet, és a zsebébe tette.
- Hagyjad, nem fontos. Majd otthon iszom valamit – mondta Ádámnak. – Ne keresd! Holnap találkozunk. Délelőtt. Tudom, éjszaka kimész a pályaudvarra Éva elé. Na, minden jót – szólt megemelve a hangját, és kiment a műteremből.
- Nincs barack, de ezt találtam – mondta Kálmánnak, amikor visszajött a konyhából. A férfi már nem volt a műteremben. Hallotta, hogy motyog valamit, de nem volt fontos. Évára gondolt. Leült egy székre, kezében a fellelt Calvadossal.

Az egész napot várakozásban töltötte. Érezte, ahogy átjárja a boldogság minden porcikáját. Tízkor hívta Kálmán, hogy találkozzanak a Gongban. Megisznak egy kávét, és megtervezik a következő lépést.
- Tudod jól, hogy a szemek nem eladó. Ez az egyetlen képem, ami megmaradt a rombolásom után.
- Ez nem igaz. Két korábbi csendéletedet is el tudtam adni. Az a pár százezer csak a kezdet. Ezzel a rajzoddal milliókat kereshetnél.
- Tudom, hogy értesz hozzá, de akkor sem hiszem, hogy az a rajz ennyit érne.
- Nem kell hinned nekem. De ha rám bízod, kitűnő indulás lesz a gyereknek is. Az anyagi biztonság fontos.
- Nézd, én még azt sem tudom, Éva mit akar?
- Nem is beszéltetek róla?
- Említettem neki, de azt mondta, hogy mindent megbeszélünk. Egyelőre nálam fog lakni. Az anyjának nem is merte elmondani, hogy otthagyta Gábort.
- Megszökött tőle?
- Dehogy. Megbeszélték, hogy nem illenek össze, tévedés volt. Van ilyen, nem?
- Kérdezhetek valamit, Ádám?
- Persze.
- Miért vagy biztos benne, hogy tiéd a gyerek?
Ádámot váratlanul érte a kérdés. Nem is nagyon kapott levegőt, nem jött ki hang a torkán. Csak néhány perc múlva szólalt meg.
- Nem vagyok benne biztos, de hinni akarom, hogy Éva tudja, és ő engem nem csapna be soha.
- Amikor elment, akkor sem számítottál rá, hogy Gáborral fog lelépni, nem?
- De igen, de az más volt.
- Miben más? Összeveszett vele, és átgondolta dolgot. Rájött, hogy nincs veszve semmi, te tárt karokkal várod.
- Lehet. Ez is egy lehetséges változat. De az is, hogy tőlem vár gyereket, és viszonylag hamar megértette, mi vár rá Gábor mellett. Én hiszek neki. Tudod, hogy szeretem.
- Igen, tudom. Ne haragudj, nem akartalak megbántani. De a barátom vagy, és gondoltam helyesen teszem, ha elmondom neked, milyen, más lehetőségek is vannak.
- Nem haragszom, miért is haragudnék –mondta Ádám, de azért nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Kálmánnak igaza is lehet.

Éva vonata késett. Ádám meghagyta a taxisofőrnek, hogy várjon.
- És ha nem jön időben a vonat? – kérdezte a taxis.
- Nem tudom. Kijövök, és kifizetem.
- Nem lenne baj, ha most kifizetné a számlát, én pedig lecsapom az órát, és akkor indítom újra, ha megérkezett a hölgy, akire vár.
- Rendben van. Így korrekt, köszönöm.
Ádám adott kétezer forint borravalót.
- Így jó lesz?- kérdezte.
- Tökéletes – mondta a taxis, és lecsapta az órát.
Fél egykor jelezték az érkezést. Ádám kiment a vágányhoz, ahova a vonat befut. Éva hívta.
- Öt perc, és ott vagyok. A hátsó kocsiba kaptam helyet, első osztályon.
- Rendben. Beszéltem a taxissal, megvár minket.
- Az jó. Aztán, ha hazaértünk, fürdés, lefekvés – mondta Éva, és nagyot sóhajtott. – Nagyon fáradt vagyok, Ádám.
- Persze, semmi gond. Az a lényeg, hogy kipihend magad.
Amikor a vonat megállt, Ádám az utolsó kocsihoz ment. Kinyílt az ajtó, és Éva jelent meg a lépcső tetején. Ádám odaszaladt, és elvette a lány bőröndjét. Megfogta a kezét, lesegítette a meredek lépcsőn. Amikor Éva lelépett az utolsó lépcsőfokról, Ádám karjába vetette magát. Sokáig ölelték egymást.
- Nagyon hiányoztál – mondta Ádám, szinte suttogva.
- Te is nekem, hidd el. Sokat gondoltam, rád. De most végre, itt vagyok, veled.
Ádám meghatódott a lány szavaitól. Egyik kezében a bőrönddel, másik kezében Éva kezét szorongatva, megindultak a kijárat felé. Útközben nem szóltak egy szót sem egymáshoz. Éva megállt egy pillanatra, mielőtt a taxihoz értek, és megcsókolta a fiút. Ádám még soha nem érezte ilyen boldognak magát.

- Tessék, fáradj beljebb! – mutatott utat Ádám, amikor megérkeztek.
- Köszönöm. De ismerős a hely – mondta Éva, és nevetett.
Ádám felment a lépcsőn, és bevitte a bőröndöt az Évának szánt szobába. Ez egy vendégszoba volt, de ritkán használták. Egy viszonylag nagy hal, és egy hálószoba volt az emeleten. A hálóból nyílt egy fürdőszoba. Éva máskor is töltött itt egy-egy éjszakát. Kellemes festékszag terjedt az egész házban. Szerette ezt az illatot, olyan volt, mintha éppen most nyomta volna ki Ádám a palettára, egy új festmény hátteréhez.
- De jó, végre itthon – mondta Éva, és ledobta magát az ágyra. – Tedd csak le valahova a szekrény mellé, majd holnap kipakolok. Gyere ide, ölelj át – kérte Ádámot. Ádám fantasztikusan érezte magát. Arra gondolt, hogy milyen jó, hogy így alakultak a dolgok. Soha nem tudott volna mást szeretni. Évának most pihennie kell, de holnap mindent megbeszélnek. Ki akart menni a szobából.
- Jó éjt, kedvesem. Aludj jól!
- Hát elmész? Maradj, kérlek! Gyere ide. Szeretkezni akarok veled – mondta Éva.
Ádám visszafordult az ajtóból. Leoltotta a lámpát. Odament az ágyhoz, és Éva mellé feküdt. A lány odafordult hozzá. Megsimogatta a férfi arcát, és megcsókolta.

Reggel, Kálmán telefonja ébresztette. Éva már kint volt a fürdőszobában, készülődött a napra. Sok dolga akadt, mert el kellett intéznie a banki ügyeket is, és még szerette volna a szüleit is meglátogatni.
- Szevasz, öregem – kezdte Kálmán, bemutatkozás nélkül. – Óriási hírem van. A szemek című rajzodra érkezett pár ajánlat. Aukcióra kerül, és most kapaszkodj meg, Tíz millió a kikiáltási ára. Nem akartam elhinni, de igaz.
- Kálmán! – mondta rosszat sejtetően Ádám. – Honnan ismerik a rajzomat?
- Erről akartam beszélni veled.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy…
- Nem az van, amire gondolsz. Csak le akartam fotóztatni, de közben találkoztam valakivel, aki kiszúrta, és amint meglátta, azonnal beleszeretett. Egy milliót ajánlott, de mondtam, hogy sokkal többet ér. Felhívta az egyik galériás barátját, hogy megbeszéljen vele egy árverést, és majd meglátja, mennyit ér a rajz?
- Te, Kálmán, állítsd le az akciódat, mert a képem nem eladó – mondta emelt hangon Ádám, nem leplezve indulatát.
- Ne haragudj, majd megbeszéljük… haló… Itt nincs térerő. Majd hívlak –mondta Kálmán, aki mindig fel tudta találni magát, ilyen helyzetekben, és letette a telefont.
- Ki volt az? – kérdezte Éva, miközben lejött az emeletről. Ádámnak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Nyoma sem volt a tegnapi fáradt, kialvatlan asszonynak. Éva gyönyörű alakját kiemelte a türkiz kis kosztüm, a magassarkú cipő. A sminkje harmonizált a ruhája színével, és csodálatosan barna szemével. Ádám nem tudta róla levenni a tekintetét.
- Kálmán hívott. De nem érdekes, majd személyesen beszélünk.
- Jól van, kedvesem. Be kell mennem a városba, el kell intéznem néhány dolgot, és anyámhoz is beugrom. Csak megmutatom magam, hogy megvagyok, és már jövök is.
- Nekem délelőtt van egy megbeszélésem, de délután ráérek. Ne menjek el veled a szüleidhez?
- Nem tudom, mikor végzek a bankban. Számlát is nyitok, és Gábor számlájáról is kell majd valamennyi pénznek érkeznie.
- Rendben van, kedvesem, akkor majd este találkozunk. Kálmánnal ebédelek. Össze akar hozni egy galéria tulajdonossal. Valami francia festő, vagy üzletember, nem értettem pontosan. Magyar származású, állítólag. Gyakran utazik a két főváros között.
Éva egy pillanatra meglepődött. Arra gondolt, hogy Gábor is gyakran utazott, és sok más mellett festményekkel is kereskedett. De aztán elhessegette magától a gondolatot.

Kálmán már ott ült az asztalánál, amikor Ádám megérkezett. A pincér megismerte, máskor is járt már itt. Kálmán asztalához kísérte a vendéget.
- Szervusz – köszönt rá Kálmánra.
- Szervusz – szólt a barátja, lassan felemelte a tekintetét, és letette a levelet, amit olvasott. – Bocsáss meg, de fontos levélről van szó. De foglalj helyet! Rendelsz valamit?
A pincér látta, hogy Ádám leül, és int neki.
- Parancsoljanak az urak, mit hoztatok inni?
- Még várunk valakit, akkor majd ebédelni is fogunk. De mi előbb jöttünk, meg kell beszélnünk valami fontosat.
- Bocsánat, akkor nem is zavarok – mondta Józsi, a pincér, és már indult is volna, de Ádám megállította.
- Én egy ásványvizet kérek, és egy kávét. A reggeli kapkodásban megfeledkeztem róla.
- Akkor, én is kérek egy kávét, Józsikám – szólta Kálmán a pincérnek.
- Mondja Józsikám, lehet itt lottózni?
- Hozom is a szelvényt. Kitöltheti, én meg bedobom itt a ládába. Délután elviszik.
- Meg akarod nyerni a főnyereményt? – kérdezte Kálmán, kicsit gúnyosan.
- Sokat segítene. A gyerek miatt is.
- Összeházasodtok?
- Nem beszéltünk róla, egyelőre nálam lakik. Majd keres magának valami lakást. De még annyira bizonytalan minden.
- Jól van, nem firtatom, ez a ti dolgotok. Viszont arról a képről beszélnünk kell.
- Nem eladó. Elhoztad?
Kálmán egy dossziét vett elő. Kinyitotta, és átnyújtotta Ádámnak. Csodálatos szempár nézett rá, saját képe, Éva szemeiről festett kép. Mintha még élénkebb lenne, és lehet, hogy csak képzeli, de határozottan az volt a benyomása, hogy ez a szempár mosolyog.
- Nem gondoltad meg? – kérdezte Kálmán.
- Rendben van. Vegyen részt az aukción, rád bízom.
- Jó döntés – mondta Kálmán, és visszatette a képet az irattartóba. Közben, megszólalt a telefonja. Először meglepett arcot vágott, aztán lenyugodtak a vonása. A beszélgetés végén már határozottan jó hangulatban váltak el.
- Na, az a helyzet, hogy tárgyalópartnerünknek valami sürgős dolga akadt, de este ott lesz az árverésen. – Józsikám! Jöhet az étlap, és hozzon már valami rendes innivalót. Ma én fizetek.

Éva elég későn ért haza. Az apja húzta az időt, beszélni akart vele az örökségéről. Nem jó híreket hallott. A legnagyobb része jelzálog, és sajnos, a szülők halála esetén, Éva nem sokat fog örökölni. A lányt nem nyugtalanította a dolog, inkább az foglalkoztatta, amit a bankban mondtak neki. A férje leemelte a számlájáról az összes pénzüket. Próbálta hívni, de nem tudta elérni őt. Állítólag amint felvette a pénzt, azonnal elutazott, nem tudni hová.
- És mennyi pénz volt a számlán, mennyi járt neked? – kérdezte Ádám a lányt.
- Négyszáz millió, forintban.
- És ez mind a tiéd?
- Igen, mert mielőtt eljöttem, megállapodtunk, hogy nem pereskedünk az anyagiak miatt. Gábor azt mondtam, akkor nyit egy számlát, és ráteszi az egyik kastélya eladásából származó bevételét. Különben, sokkal többet is kaphatnék a válásnál. De arra gondoltam, hogy te, és a gyerek, szóval, hogy mi hárman megleszünk ebből a pénzből. Veszünk házat, és szépen berendezzük. A gyereket a legjobb iskolákba járatjuk. Te pedig, kedvedre festhetsz, és akkor is megélünk, ha nem adsz el egyetlen képet sem.
Ádám magához ölelte Évát, és mutató ujjával lakatot tett a szájára.
- Nincs semmi baj. Megnyerjük a főnyereményt a lottón, és megvalósítjuk az álmainkat.
Ádám matatott a zsebében, és elővette az igazoló szelvényt. A tévében éppen akkor ment a sorsolás. Amikor a harmadik kihúzott szám is egyezett a szelvényen lévő számmal, izgatott lett. Aztán húzták a negyedik számot, és a számgolyón lévő szám szintén megtalálható volt a kezében tartott papírdarabon. Egyre izgatottabb lett, már remegett a keze.
- Édesem, gyere csak! Már négy megvan.
Éva közelebb húzódott hozzá, és látta, hogy négy találata már van. Amikor az ötödik nyerőszám is egyezett, Ádám hirtelen elhallgatott, tekintete megmerevedett. A képernyőn azt látta, hogy nincs telitalálatos szelvény. Nem értette, ha eltalálta mind az öt számot, akkor miért nincs telitalálat? Felhívta az igazgatóságot, ott megerősítették a nyerőszámokat, és azt is, hogy nincs a héten telitalálatos szelvény. Szörnyű gyanúja támadt. Telefonált az étterembe, és Józsit kérte.
- Józsit nem tudom adni, uram. Józsi délután összeesett, és meghalt. A zsebében volt egy lottószelvény. Próbáltam utolérni a fiút, aki elviszi a szelvényeket, de már lezárult a fogadás.
Ádám letette a telefont, és némán nézett maga elé. Éva törte meg a csendet.
- Mennyi lett volna a főnyeremény? – kérdezte az asszony.
- Négyszáz millió.
- Akkor ma duplán vesztettünk. Az már nyolcszáz millió – mondta Éva, és felnevetett.
- Most miért nevetsz? –kérdezte tőle Ádám.
- Mert nem veszítettünk semmit, hiszen egy fillérünk se volt. Csak ígéretek, lehetőségek. Majd legközelebb – mondta az asszony, és odabújt Ádámhoz. – Szeretsz még?
- Jaj, te kis csacsi, persze, hogy szeretlek. Csak téged szeretlek, és szeretni foglak, amíg élek.
Megcsörrent a telefon. Kálmán volt, ő hívta, hogy közölje a jó hírt.
- Öregem, akkora szerencséd van. Elkelt a képed. Szinte nem is volt licit.
- Hogyhogy, mi történt?
- Nem fogod elhinni. Egy Párizsban élő, magyar üzletember, bizonyos Kiss Gábor megvette a képet.
- Kiss Gábor? – kérdezett rá Ádám izgatottan.
- Igen. Azt mondta, neki minden pénzt megér az a szempár. A felesége elhagyta őt, és ezek a szemek pontosan olyanok, mint az ő csodálatosan barna szemei. Szinte él az a szempár, és mintha mosolyogna.
- És mennyiért kelt el a képem?
- Most kapaszkodj meg, öregem! Négyszáz millióért.

Találkozás

Az öreg ott ült vele szemben a villamos ülésén, menetirányban. Amikor leült nem is figyelt rá, de ahogy kényelembe helyezte magát, körülnézett. A kocsi nem volt zsúfolt, de sokan utaztak ebben az időszakban. Nem volt egyszerű helyet kapnia, csak egy kis segítséggel sikerült. A fiatalember el volt foglalva a telefonjával, és rá se hederített, amikor megállt mellette. A villamos elindult, aztán hirtelen fékeznie kellett. Erősen kapaszkodott, de így is alig tudott állva maradni.
- Fiatalember! Átadná a helyét ennek a terhes anyának? – kérte egy idősebb úr, kizökkentve a zenehallgatásból.
A fiatalember felnézett, és felmérte a helyzetet. Kihúzta a füléből a fülhallgatót, és felállt.
- Természetesen. Elnézést, de nem vettem észre!
- Semmi baj. – mondta, és megpróbált leülni. – Köszönöm, nagyon kedves! – fordult a lovaghoz, majd rámosolygott a fiúra.
- Nehéz lehet ilyen nagy hassal. – mondta a fiatalember, és visszamosolygott a nőre.
- Nem könnyű, már nincs sok hátra. Nem is szoktam ilyenkor sehova menni, de most kivételesen, halaszthatatlan a dolog, nem tudom megvárni a férjemet, amíg hazaér.
A villamos lassított, a fiatalember elindult az ajtó felé. Mikor leszállt, még visszaintett az ajtóból.
- Vannak még rendes fiatalok. – mondta az öregúr.
Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. Elkezdett esni az eső. Látta, amint esernyők nyílnak, és sietős léptekkel keresnek fedett helyet az emberek. Szerencsére, volt nála ernyő. Ránézett a szemben ülő öregre. Ismerősnek tűnt. Ez az arc. Megöregedett. Ráncok tarkították a sovány arcot, a cserzett bőr arról tanúskodott, gyakran tartózkodik a szabadban. A szeme alatti táskák betegségről árulkodtak. A férfi nem reagált, de nem aludt. Inkább csak bámult a semmibe. Húsz évvel ezelőtt láthatta ezt az arcot. Akkor nem voltak rajta barázdák, és a bőre sem volt ilyen sötét. Megölelték egymást, és érezte a parfümje illatát. Az volt az utolsó ölelésük. Igen, most már emlékszik.
- Apa? – kérdezte az öreget.
A férfi nem mozdult, csak a tekintetét fordította felé, és a szemébe nézett. Nem szólt egy szót se.
- Alig ismertelek meg. Megöregedtél. Tízéves voltam, amikor elmentél. Sokáig láttalak magam előtt, éreztem az ölelésed, a parfümöd illatát. Nem akartam elhinni, hogy nem látlak többé. Mondj már valamit!
A villamos fékezett, beállt a megállóba. Az emberek elindultak az ajtók felé. Végállomás, mindenki leszáll. Felállt, és gyengéden megfogta az apja kezét.
- Gyere, menjünk! – mondta elcsukló hangon, és felsegítette a férfit. – Dolgom van, el kell intéznem valamit, sürgős. De nem hagylak itt, örülök, hogy megtaláltalak.
Nézte az öregembert, és arra gondolt, nincs aki gondoskodjon róla. Nem akarta megsérteni, de nem volt jó szaga, és a ruhája is elhanyagolt, régen moshatták utoljára.
- Itt van egy presszó, beülünk, ott megvárhatsz. Egyél, amit megkívánsz, én fizetem. Nem maradok sokáig. Aztán hazamegyünk, és megbeszéljük, hogyan tovább.
A férfi tekintete kezdett kitisztulni. Látszott rajta, hogy visszatér az emlékezete, és dereng neki valami. Ránézett a nőre, és halványan elmosolyodott.
- Rendben, értem. Itt megvárlak. – mondta, és belépett a presszó ajtaján. Halványan emlékezett, hogy ilyenkor mindig a férfi megy elől.
Leültek egy sötétebb sarokba. A nő az esernyőjét még odakint összecsukta, most csöpögött róla víz. A pincérnő nagyot nézett, de amikor mondani akart valamit, a nő leintette. Odahajolt hozzá, és halkan mondta.
- Hagyja békén! Megfizetem, csak szolgálja ki! Ő az apám. Húsz éve láttam utoljára, végre megtaláltam. Most el kell mennem, de visszajövök, és rendezem a számlát. Rendben?
A pincérnő meglepett volt, de engedékeny. Talán, mert megsajnálta az öreget, vagy megértette, hogy nem érdemes vitatkozni egy utolsó hónapjában lévő terhes anyával.
- Rendben van. Mit hozhatok? – mondta, mosolyt erőltetve az arcára.
- Egyelőre kávét, és valami süteményt. Valami könnyebbet, nem tudom, mikor evett utoljára.
A pincérnő bólintott, és elment leadni a rendelést.
- Figyelj, apa! Mennem kell. Az eső már nem esik, ha úgy gondolod, kint is leülhetsz a padon, nem messze van egy park.
A férfi váratlanul felnézett, és megszólalt.
- Anyád küldött el. Mennem kellett. Fél évre rá kirúgott a nő, aki miatt történt ez az egész. Az utcára kerültem volna, de bevállaltam egy külföldi munkát. Jól fizetett, és volt hol laknom.
- Apa! Mindent megbeszélünk. Lesz időnk.
- Az egészségem ott romlott meg. A trópusi éghajlat nem tett jót. A vállalat tönkrement, nem teljesítette a szerződéses kötelezettségeit. Elbocsájtottak. Haza kellett jönnöm, lejárt a tartózkodási engedélyem. De itthon sem volt munka.
- Anya meghalt, egy évre rá, hogy elmentél. Ottmaradtam a nagyival. Minden nap gondoltam rád, de te nem jelentkeztél. Később, amikor kerestelek, nem tudott rólad senki. Azt sem tudtam, hogy külföldön vagy. Na, de most már itt vagy, és ez a lényeg.
A nő a hasára mutatott. – Mennem kell, vár az orvos. – mondta, és elindult a kijárat felé. A férfi utána szólt.
- Miért?
- Mert az apám vagy.

Egy órát volt távol. A gyerek időben fog érkezni, de azért készüljön fel a váratlan meglepetésekre is. Jó kedve volt. Úgy beszélték meg Zolival, hogy elviszi őt az orvoshoz, de közbejött egy fontos megbízatás, és úgy gondolta, Zoli tegye a dolgát, csak néhány megálló villamossal. Egyedül is meg tudja tenni az utat a rendelőig. Az apjával való találkozás megrendítette. Zolival megbeszéli, hogy a kisebbik szobát odaadják neki. A három szobából az egyik a gyereké, a nappaliban pedig ellesznek. Nem kicsi a lakás, három generáció is megfér egymás mellett. A hálóba visszavonulhatnak, amikor kedvük van egy kicsit egyedül maradni. Megnyugodott. A találkozás óta volt benne valami feszültség, de most elrendezett magában mindent. Zoltán jól keres, van egy kis félretett pénzük is. Legfeljebb nem cserélik le az autót háromévente. Azon gondolkodott, miért nem találkoztak korábban? Akár véletlenül is összefuthattak, de lehet, hogy az apja idáig máshol élt. beleborzongott a gondolatba, hogy valahol a hegyekben rendezte be hullám papír kunyhóját. Látta a tévében, hogy sok helyen felszámolták ezeket a bádogvárosokat. Számtalan kérdés merült fel benne. Hogyan tisztálkodnak, és miből élnek? Az is lehet, hogy már többször elment mellette, csak nem törődött vele. Az apjára mindig úgy gondolt, mint aki otthagyta a családját, lelkiismeretfurdalás nélkül, hiszen, évekig hiába várta nem jelentkezett. Az anyja halála megviselte, de erőt is adott neki. A nagyi nevelte, a gyámhatóság jobbnak látta, ha nem kerül intézetbe. Hálás volt ezért a hatóságoknak, sok rosszat hallott ezekről a gyermek intézményekről. Biztos volt benne, hogy az apja jól fogja magát érezni náluk. Zoltán is sokat dolgozik, sokszor nem is látja napokig. A gyerek nyugalma is biztosítva van, elég jó a lakás beosztása, a háló ott van a gyerekszoba mellet. Az apja a konyha melletti szobát kapja, közel a bejárati ajtóhoz.
Belépett a presszóba. Az eső már elállt, a szél kezdte felszárítani a járdákat, és a páratartalom is elviselhetővé vált. A pincérnő sietett elé.
- Elment. Nem fogyasztott semmit. Azt mondta, ezt adjam át. – egy kis műanyag tasakot vett elő, és a nő felé nyújtotta. A nő átvette a kis csomagot, kibontotta. Legnagyobb meglepetésére egy hajtincs volt benne.
- A magáé. Azt mondta, ezt megőrizte, mindig vele volt.
- Maga ezt érti? – kérdezte a nő könnyei között.
- Igen, azt hiszem. Ha néhány évet az utcán töltenek, már nem tudnak visszatérni. De látom, hamarosan jön a gyerek.
- Négy hét múlva.
- Fiú, vagy lány?
- Fiú.
- Mi lesz a neve? Kitalálták már?
- Igen. Eredetileg Zoltán lett volna, de most már biztos vagyok benne, hogy a nagyapja nevét fogja viselni.