Az ebéd

Még meg sem melegedett alatta a széke, máris kirúgták. Főnöke adta át a felmondólevelet, és arról motyogott valamit, hogy soha nem hallgat a jó szóra, mindig a saját feje után megy, és ennek most vége. A kár, amit okozott igen jelentős. A vezetés nem is tehetett mást, ez a legkevesebb, ami ilyenkor kijár. A felesége szavai jutottak eszébe, aki tegnap este hasonló mondatokkal igyekezett tudomására hozni, hogy elege van, ki van rúgva. A válókeresetet már beadta, hamarosan értesítést kap, mikor lesz a tárgyalás. Maga sem tudta, miért, de nem érzett bosszúságot.

Csak két dologgal nem volt szerencséje az életben, a munkahelyekkel, és a nőkkel. Irén eleinte elviselte a sorscsapásként megélt fordulatokat, de most úgy látszik elege lett. Nem tudta, mit tegyen. Hazamenni még nem akart, és nem volt kedvet a csavargáshoz sem. Annyiszor megfogadta, hogy meglátogatja a lányát, most még indoka is van rá, nem mintha különösebb ok kellett volna hozzá, de nem bírta Gábort, az új szeretőjét. Alkoholista, lerobbant alak volt, amikor két éve megismerte. Szerelem, mondta a lánya. Negyven évesen, három gyerekkel már nincs szerelem, csak örömtelenség, és felelősség. - Értsd meg apu, nekem már nincs időm várni, hogy majd csak jobb lesz! Zoltán igazán rendes. Belement, hogy Gábor ideköltözzön. Csak addig, amíg nem találunk valami megoldást. Az ügyvéd azt mondta neki, semmiképpen ne hagyja el a lakást. Így nem volt más megoldás.

Tavaly kapott egy állást egy raktárban. Jó helynek tűnt. Autó alkatrészeket kellett mozgatni a többszintes állványok között. Az első nap egy motor alkatrészt kellett leemelnie a felső polcról. Egy billegő létra volt az egyetlen szabad eszköz, amivel elérhette az alkatrészt. Elvesztette az egyensúlyát, alig tudott megkapaszkodni. A főnöke rászólt, hogy ne bénázzon, még a végén fizethetik, ha a nyakát töri. Lejött a létráról, és szó nélkül kisétált az ajtón. Soha többé nem ment vissza. Ez volt a legrövidebb munkaviszonya. A leghosszabb sem tartott egy évnél tovább.

Németországban ajánlottak alkalmi munkát, jó fizetéssel. Ukrán csoporttal kellett mennie. Egy lelkész szervezte az utazást. Ismerőse, a lelkész fia is a csoporttal ment, és ez megnyugtatta. Mezőgazdasági munka, nem tűnt nehéznek. Burgonyát kellett betakarítani a földekről. Az ukránok háromszor annyit kerestek, mint odahaza. Napi tíz-tizenkét órát is dolgoztak, ha kellett, zokszó nélkül. Már az első nap kiderült, hogy az öntöző rendszert kell összeállítani. Ásás, betonozás, csövek cipelése, hegesztés a betakarítás helyett. Tűző napon, negyvenegy fok árnyékban. Nem volt erre felkészülve, már az első órában elájult a megterheléstől. Haza akart jönni, de nem engedte a munkaadója, amíg legalább az utazás költségeit meg nem téríti. Az okmányait elvették, még hazajönni sem tudott az iratok, és pénz nélkül. A rendőrségre ment segítséget kérni. A lelkész fia adott neki kölcsön, hogy egy fapados járattal hazajöhessen.

Megéhezett. Megállt egy hentes előtt, ahol meleg kolbászt, hurkát, grillcsirkét is lehetett kapni. Összefutott a nyál a szájában. Nem volt nála pénz. Dühös lett, hogy ide jutott, hogy még jól sem lakhat. Nem tudta, mi lesz vele, elképzelni nem tudta, Irén nélkül hogy fog élni? Még munkája sincs. Irént pedig nem, hatja meg a helyzete, hiszen, éppen ebből lett elege.
- Igaza van - gondolta, de ettől nem lett jobb kedve. Állt a kirakatnál, nézte a gőzölgő kolbászokat, és gondolataiba merült. Egy erős, rekedtes hang térítette magához. - Éhes vagy, haver? - Nem, dehogy – válaszolta nem túl meggyőzően. Jobban megnézte a hang tulajdonosát. Elhanyagolt külsejéből ítélve, nem mehetett jól a sorsa, erősen borostás ábrázata azonban vidámnak látszott, szemei élénken kutatták a világot, mosolygott. - Akkor minek állsz itt? Figyellek egy ideje, nem mozdulsz, a kirakatot bámulod. - Na, jó, nem mondom, hogy nem vagyok éhes, de nem ehetek. - Miért? Nincs pénzed? - Hát, valahogy úgy. - Nem baj, meghívlak. Hirtelen csend lett. Mintha megállt volna a forgalom, mintha kikapcsoltak volna minden zajforrást. Nézte ezt az embert, aki talán már évek óta így él, az is lehet, hogy otthona sincs, és meghívja őt egy ebédre. Hihetetlennek tűnt, mintha csoda történt volna. Elszégyellte magát. - Ne kéresd magad, haver! – szólalt meg váratlanul a rekedtes hang. – Mindjárt dél van, és még nem ettem egy falatot sem. - Ne haragudjon, de nem fogadhatom el. - Ne legyél már olyan büszke, mi az, hogy nem fogadhatod el? Látom rajtad, hogy valami bajod van. Elég rosszul nézel ki. Nem ettél egy ideje, azt is látom. Na, gyere! Elindult előre, az ajtóban megállt, és várta, hogy a meghívott is elinduljon. Nem szóltak egymáshoz, csak faltak, mint akik már napok óta nem ettek. A kolbász aranyló szaftjába mártogatták a friss kenyeret, mustárt is jócskán tunkoltak mellé. A végén egy-egy üdítővel öblítették le a ragyogó ebédet, koccintva az újdonsült ismeretségre. A koldus kinézetű fizetett, majd megszólalt. - Remek kis ebéd volt haver. Ne haragudj, de nekem mennem kell, dolgom van. Isten áldjon! – mondta, és elindult abba az irányba, ahonnan érkezett. Sokáig nézett utána. Érezte, hogy jóllakott, és ettől a kedve is jobb. Még most sem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett, de végül is mindegy, nem kutatja az okát, semmi értelme nincs. Most hazamegy, és megnézi az állás hirdetéseket. Irénnek megmondja, legyen kicsit türelemmel, minden jóra fordul, meglátja.

(Budapest, 2017. március)

Halálos kór

Meghaltam. Első hallásra ez nem tűnik jó hírnek, de hát a tények makacs dolgok, és nem mindenki egyformán értékeli ezt a hírt. Eleinte nem tűnt fel a változás, de úgy vagyok ezzel is, mint a legtöbb jóval, ami velem történhet, hogy nem hiszem el. A legszembetűnőbb változás, nem is testem súlytalansága volt, - egy ideje tudom, hogy a gravitáció kikapcsolása bizonyos körökben nem lehetetlen -, az keltette fel bennem a gyanút, hogy a fájdalmaim megszűntek, nem hasogatott a csuklóm, és a boka ízületeim is, mintha csak kicserélték volna. Nem tudtam akkor, hogy mihez kezdjek ezzel az állapottal. Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke. Igen, ez a másik, ami felkeltette a figyelmemet, bár, tisztán látom a környezetemet, de hangot nem hallok, egyetlen szösszenetet sem. Egyáltalán nem zavart. Testem ellazulva feküdt a heverőn. Így még nem láttam magamat, nincs az a tükör, amelyik ilyen perspektívát képes visszaadni. Mosolyogtam. Álmomban ért a halál, nem szenvedtem, gondolom, majd ezt közli az orvos is, mert most már előírás, hogy a betegnek meg kell mondani, ha meghalt. Az a biztos, tévedni már nem lehet. Nem rendített meg a látványom, igaz, nem voltam felkészülve arra, hogy halálában az ember ilyen kövér. De hát életemben sem voltam valami fitt. Csak a gyógyszerek tartottak életben. Igaz is, már azok melléhatásaival sem kell számolnom többé. Egyáltalán, vannak szükségleteim? Igen, arra gondolok, hogy ha leáll az ember emésztési rendszere, ha nincs vizelet kiválasztás, akkor még egy kellemetlenséggel kevesebb. Aztán belém hasított a felismerés, hogy mit szól majd a családom, merthogy teljesen egyedül vagyok ezzel a felfedezésemmel, még rajtam kívül nem szembesült vele senki. Legjobb esetben is lesz jajveszékelés, valami kis sírás esetleg, de semmi pánik. Igen, a hírt, vagyis hát a látványt jól fogadják majd, hiszen, felkészülhettek rá az utóbbi néhány évben. Nem arra gondolok, hogy panaszkodtam, vagy időnként visszaéltem volna a türelmükkel, mert ilyenre nem is emlékszem. A fájdalmaimat is gondosan titkoltam, elhallgattam rosszulléteimet, és lábon hordtam ki, zokszó nélkül az infarktusomat. De ez most elvitt. Itt már nincs mit eltitkolni. Vártam. Az jutott eszembe, hogy valakik majd jönnek értem, és átkísérnek egy általam ismeretlen világba. Ateista lévén, esélyem sincs arra, hogy valamilyen kellemes mennyországi környezetben fogom eltölteni a számomra már lényegtelen időt. De ha nem hiszek a földön túli életben, akkor persze, a pokol is kimarad a számításból. Fellélegeztem. Uram atyám, én lélegzem! Akkor most mi van? Teljesen érthetetlen. Nem tudom mozdítani a tagjaimat. Távoli hangokat hallok. A fájdalom az ízületeimben, ez a szörnyű fejfájás is. - Mi van, hogy fekszel itt? Teljesen ki vagy fordulva magadból. – a feleségem hangját véltem hallani. – Hoztam lázcsillapítót, és orrcseppet is. Most miért nézel így rám? Csak egy kis nátha, nem fogsz belehalni.

(Budapest, 2017. február)

Hajótörés

Léna hajótörött lélekkel próbált menedéket találni a városban, ahol távol lehet a mocsarak bűzös leheletétől, az erdők hideg mélységétől. Behunyt szemmel vészelte át reggelente a városi közlekedés megpróbáltatásait. Mi tagadás, néha elszundított kicsit. Volt ideje végiggondolni, mennyire más ez az élet. Nem szerette a várost, de nem vágyott vissza a tanyára. Naponta négy kilométer a fagyott földeken át, oda-vissza. Az erdő fenyegetően fogadta hajnalonként, köd terült a rétekre, az utat elnyelte a szürkeség. És most a város is megtelt ezzel a ragacsos, nyúlós levegővel. Fáradtnak érezte magát. Napok óta nem aludt szinte semmit. A metrón nem merte lehunyni a szemét, attól félt, elalszik, és elkésik a munkából. Az önkormányzat megszüntette a státuszt, és őt kitették az utcára. Lépni kellett, tenni valamit, mert már a tüzelő is fogytán, és élelemmel sem volt jól ellátva. A kis fizetése hamar elfogyott. Valami kevés tartaléka van, amivel kezdhet valamit. Nézte az újságokat, és rátalált a hirdetésre. Könnyű munkának látszott, csak Pestre kellett utazni. Felköltözik a városba, gondolta. Eladja a tanyát, és bérel valami rendes, takaros kis lakást. Amióta elvált, egyedül él, nincs mellette férfi, aki tesz-vesz a ház körül, megjavítja, ami javításra szorul. Megszokta, hogy mindent maga csinál, de most jól jött volna valaki, akivel megbeszéli a dolgokat. Döntött. Elköltözik a városba, ahol azért fog dolgozni, hogy fizethesse a megélhetését. Elborzadt, amikor belegondolt, hogy még magányosabb lesz. Itt legalább ismert mindenkit a faluból, a környező tanyákról. Ismerte az emberek gondját-baját, de segíteni nem tudott rajtuk, még magán sem. Az első napok jól teltek, és reményt adtak, hogy jobbá válhat az élete. Az albérlet is megfelelt, bár, nem volt túlságosan komfortos. Egy vaskályha adta a meleget télen. Az udvaron a fáskamrába halmozta fel a tüzelőt. Nagyon hideg tél jött, és azt hitte felkészült rá. Mire hazaért a munkából teljesen lehűlt a szoba. Beletelt egy órába is, mire átmelegedtek a falak. Vizet forralt teának, hogy ne fázzon. A bögrét a kezében szorongatta, lassan kortyolta a forró italt. Egy nap azonban döbbenten látta, hogy fogy a tüzelő. A fizetés még messze van, néhány napig kihúzza, legfeljebb kihagyja a hétvégi bevásárlást. A fatelep, ahonnan a tűzrevalót hordta már zárva volt. Jött a szombat, és vele a rekordokat döntögető nagy hideg. A kimerültségtő olyan mélyen aludt, hogy nem gondoskodott a tűzről. Reggelre a tűz már kialudt, és a szoba lehűlt. Hétfőn találtak rá, kihűlt testtel feküdt az ágyban. Álmában érte a halál. Talán éppen arról álmodott, hogy valahol messze jár, lent délen, a tenger mellett, ahol soha nincs hideg, nincs tél.

(Budapest, 2017. január)