Jó estét kívánok!

- Szeretkezzünk! - mondta Gál Jolánnak, nem túl nagy meggyőződéssel.
- Hogy gondolja Dezső, itt?
- Igen, drága Jolán itt. Megkívántam magát. Itt, ahogy ülünk a padon, nézve a város fényeit, és magácskát, drága Jolán, rájöttem, mi hiányzik az életemből.
- Dezső, nem mondjon ilyeneket! Olyan békés minden, és csendes. Minden kis neszt meghallani.
- Ugyan már! Sötét van, nem lát meg minket senki.
- De mégis, bárki jöhet erre Dezső, ez mégiscsak egy nyilvános park.
- Lehet, de éjfél elmúlt, és itt a kutya se jár ilyenkor. Egy dolog zavar ugyan.
- Mi zavarja, Dezső?
- Egy kicsit hűvös van. Nem vagyunk valami melegen öltözve. Rajtam is csak egy vékony zakó van.
- Nem baj Dezső. Kezdem érezni én is a bizsergést.
- Persze, mert fázol. - váltott vissza a férfi tegeződésre. Szoktak ilyet játszani, magázták egymást, és század eleji szavakat használtak.

A lány közelebb húzódott a férfihez, és megcsókolta. Teste hullámzott, Gál érezte a lány minden mozdulatát. Csókja könnyed volt, semmi erőszakos behatolás az intim szférába, egyszerűen technikás volt, semmi több. Gál visszacsókolta a lányt, de olyan szenvedéllyel, hogy nem is emlékezett rá, mikor kívánt ennyire nőt. Pedig, megegyeztek, hogy a barátságon kívül nem lehet köztük semmi. Nem is tudta pontosan, miért, mert mindig is tetszett neki a lány, és hamarosan az is kiderült, Jolán beleszeretett. A helyzetet az tette komplikálttá, hogy Gálnak volt egy komoly kapcsolata, amely időnként leomlott. Gál megsemmisülten bolyongott a világban, amíg barátnője ismét magához édesgette. Eleinte azt hitte, benne van a hiba, de miután kiderült, Éva nem tudja a hosszabb távú kötöttségeket elviselni, de nem tud Gál nélkül élni sem, ezért kisebb-nagyobb szünetet tartottak. Jolánnal egyik ilyen periódus elején ismerkedett meg. A Jolán jóval fiatalabb volt nála, de ez egyáltalán szóba sem került, egyetlen percre sem. A lány szinte azonnal beleszeretett, de sokáig nem merte kimutatni az érzelmeit. Ez a majdnem szerelmi háromszög több mint három évig tartott. Addig, amíg Gál arra az elhatározásra jutott egy szakítás után, hogy nem megy vissza Évához. A lány tudta, nem lesz könnyű dolga, a férfit nagyon megviselte a kapcsolata. Nem akart ajtóstól berontani Gál életébe, de titokban reménykedett abban, hogy van esélye a férfinél. Mindig is volt közöttük egy megmagyarázhatatlan vibrálás, de nem jutott el a kibontakozásig, csak jó érzés volt mindkettőjüknek, hogy vannak egymásnak. A születésnapokra mindig kettesben maradtak. Hol tettek egy nagyobb sétát, hol bementek egy moziba, utána egy füstös kis budai presszóba időztek egy pár órát. Ennyi volt a kapcsolatuk, és nem volt kevés. Néha kézen fogva sétáltak a várban, máskor inkább filozófiai vitákba bonyolódtak a Vérmező fái között. Egy alkalommal Gál nem tudott aludni, és felhívta a lányt.
- Szia! Nem zavarlak?
- Hülye vagy? Te sosem zavarsz. Történt valami?
- Hát, nem vagyok éppen túl jól. Van kedved sétálni?
- Fél óra, és lent vagyok.
A Gellérthegyre mentek. A lány belekarolt, és hallgatta Gál panaszait a munkájáról, és hogy mennyire elege van Éva depressziójából. A beszélgetés végére Gál teljesen kicserélődött. Akkor határozta el, hogy végleg szakít Évával.
Barátságnak indult ez a kapcsolat, de már nem tudtak egymás nélkül létezni. A fordulat akkor következett be, amikor egyik este színházban voltak, és Jolán barátnőjénél töltötték az éjszakát. Egy ágyban feküdtek, szorosan összebújva. A lány hozzásimult, és elkezdte csókolgatni a fülét. Felhevült teste enyhet keresett, de a férfi nem reagált. Valójában nem a lány ellen volt kifogása, nem a megállapodásuk betartása nehezítette a helyzetet, hanem még mindig szerette Évát, és rá gondolt.
- Nem akarod? – kérdezte Jolán egy kis sértődöttséggel a hangjában.
- Nem erről van szó, tudod.
- Nem tudom. Én megértelek, de én sem vagyok fából. Tudom, mi a bajod, még mindig Éva jár a fejedben. Rendben. De mondd meg nekem kedvesem, én most mit tegyek?
A kérdés megérintette Gált. Minden érzékével érezte a lányt, forró ajkait, hullámzó testét, szorítását, ahogy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. De a természet közbeszólt, és nem engedte, hogy Gál megtegye, amire most már annyira vágyott. Éva még benne volt, részévé vált, tudata már elengedte őt, de a teste megakadályozta, hogy beteljesítsék a vágyat, átadja magát a lánynak. A férfi levette a zakóját, és a lány vállára terítette. Hátát a pad támlájának támasztotta. Már nem fázott. A lány felkelt mellőle, és egy ügyes mozdulattal, a férfivel szemben állt meg, kissé terpeszben, majd lassan ráült a férfi térdére. Előrehajolt, hogy elérje az arcát, és csókolta, ahol érte. Gál akkor már nem ellenkezett, vágya teljesen elárasztotta testét. Benyúlt a lány felhúzódott ruhája alá. Azt már észrevette, hogy nincs rajta melltartó. Kicsi, de formás melleit kereste, mindkét kezével. Ahogy felkúszott a combokon, ismét érezte a lágy hullámzást Jolán testén. Vékony derekánál elidőzött egy kicsit, simogatta a lány gerincét, finom mozdulatokkal igyekezett célba érni, miközben a lány határozottan megragadta férfiasságának nadrágjában domborodó bizonyítékát. Elérte a csodálatos kis halmokat, tenyerébe temette, és lágyan, nagyon finom mozdulatokkal morzsolta a hidegtől kemény bimbókat.
- Jó estét kívánok! – robbant bele a szerelmi idillbe ez a mondat, miközben elemlámpa fénye villant. Nem a szemébe világított a kötelességét teljesítő közeg, hanem a pad mellé, diszkréten. Egy pillanatra csend lett. Aztán a járőr másik tagja szólalt meg.
- Mit keresnek itt, ilyen későn? Nincs hova menniük?
A lány visszahúzódott, de nem változtatott a pozícióján, csak szorosabbra húzta maga körül a zakót.
- De van. – felelte Gál, cseppen sem jókedvűen –, csak hát, elüldögéltünk itt egy kicsit, és észre sem vettük, hogy megy az idő.
Az egyik egyenruhás szemérmesen elfordult, amikor meglátta, milyen pozícióban ül a lány Gálon.
- Személyigazolványt kérek! – mondta határozottan, de időt adva arra, hogy Jolán leülhessen a padra. Gál elkezdett fázni. Remegett a teste, alig tudta kivenni a zakója zsebéből az önazonosságát igazoló okmányt. Jolán volt gyorsabb, ő nyújtotta oda először az igazolványát.
Az egyenruhás megfordult, és elvette a kis könyvecskét, és az elemlámpa fényébe tartotta.
- Szóval, elmúlt tizennyolc. Akkor semmi baj, de azért ne maradjanak itt, annyira nem biztonságos.
- Meg aztán hideg is van már. – szólalt meg az elemlámpás, még mindig kissé lefelé tartva a lámpát, egészen idáig nem mozdult.
Visszaadták Gál igazolványát is. Abban az állt, hogy családi állapota elvált, így nem tettek megjegyzést arra, mit keresnek itt együtt. A két rendőr szalutált, és udvariasan elköszöntek.
Amikor már tisztes távolba értek, Gálból kitört a nevetés, Jolán sem tudta türtőztetni magát. Kézen fogva indultak el a metró felé. Gál az órájára nézett, és látta, hamarosan indul az első metró.
- Elkísérhetlek a metróig? – kérdezte Gál huncut mosollyal.
- Hát, persze – nevetett Jolán, és megcsókolta a férfit.
A lámpák halványsárga fényénél indultak el, hogy elkezdjenek egy új napot, talán együtt, talán egymás nélkül, de mindenképpen egy élménnyel gazdagabban. Hajnalodott. Amikor elváltak, nem tudták, hogy ez volt az utolsó találkozásuk.

(Budapest, 2016. november)

Az Intézet

- Mióta van itt Kelemen bácsi? – Kérdezte a főápoló az öreget.
- Nem régóta. – Válaszolt Kelemen remegő hangon.
Fázott. Nem tudta pontosan, mennyi idő telt el azóta, hogy eldöntötte, elmegy innen. Egyre gyakrabban érezte, nincs itt semmi keresnivalója. Akkor meg minek maradjon? A főorvos nem támogatta az ötletet, meg volt róla győződve, hogy nem jött még el az ideje az öreg távozásának.
- Ugye nem gondolja Kelemen, hogy elengedhetem? Nem tehetem, amíg nem produkálja követelményeknek megfelelő szintet. Az adatokból az derül ki, hogy még a hetven százalékot sem éri el a felkészültsége. Kétségtelen, jó úton halad, de még nagyon sok a tennivaló. Legalább egy hónap kemény munka áll még előttünk – mondta a főorvos, és megveregette az öreg vállát.
- Lehet, hogy így van főorvos úr, de nekem már nincs semmi kedvem a programhoz. Belefáradtam én ebbe, kérem. Öreg is vagyok, meg aztán, hiányzik nekem a család. Fél éve nem láttam a fiamat.
- Semmi baj. Ezen segíthetünk. A fia is itt van ám! – Újságolta a főorvos, remélte, rábírja az öreget a maradásra.
- Mióta? – Kérdezte az öreg rezignáltan. A főorvost meglepte ez a reagálás. Valamilyen érzelmi kitörésre számított, de arra nem, hogy az öreg szinte közömbösen veszi tudomásul fia ittlétét.
- Egy hete. – Válaszolt szűkszavúan a főorvos.
- Meglátogathatom?
- Nem, még nem. Legalább egy hétre még szükség van a karanténban, hogy kiderüljön, nincs-e valami komoly baja. Tudja, itt két hétig mindenki megfigyelés alá kerül az elkülönítőben. De hát nem kell ezt magyaráznom, igaz? – Fordult a főorvos Kelemenhez a kérdéssel, amelyre választ nem is igazán várt. – Jól van, megoldjuk valahogy a találkozást, számíthat rám Kelemen bácsi, de azt az egy hetet ki kell várni, abból nem engedhetek.
Kelemen nem tudott várni. Elindult, hogy megkeresse a fiát. Az intézet, ahová fél éve beszállították, hatalmas területen fekszik. Nem gondolta, hogy könnyű dolga lesz, de remélte, megtalálja őt, mielőtt elbocsátják innen.

Az épületek többségében egy-négyszintesek, csak a főépület tízemeletes. Itt irodák vannak, és a személyzet szállásai. Orvosok, betegápolók, szállítók laktak, dolgoztak az épületben, amely inkább hasonlított egy szállodához, mint irodaépülethez. Könyvtár, és uszoda is rendelkezésére állt a beutaltaknak, de itt kerültek elhelyezésre a mozi-, és oktató termek is. A nap minden órájában zajlott itt az élet, éjjel-nappal folytak az előadások, a vetítések, hatalmas kivetítőkön a különféle tévésorozatok. Valójában, ezek a filmek, és tévéadások alkotják az itt végzett munka gerincét. Azt nem lehetett tudni, ki működteti az intézetet, de sejteni lehet, hogy az állam hozta létre. Költségvetésből, valamint a kormányhoz közeli vállalkozók adományaiból finanszírozzák a működését. Aki ide bekerül, az hat hónap múlva szabad, és felvilágosult polgárként hagyhatja el e falakat, és gyorsan beilleszkedik a társadalomba. A többi épület tulajdonképpen szálláshelyként funkcionált, de az ellátás egy ötcsillagos szálloda színvonalának felelt meg. A legtöbb épülethez kisebb, különálló kommunális épületek is tartoztak. Itt szaunák, uszodák, és sportpályák is működtek. Külső szemlélőnek különösnek tűnik, hogy ezek az intézmények szinte teljesen üresen állnak. Legfeljebb az új lakók vették igénybe a szolgáltatásokat egy ideig, de a jobbnál jobb tévésorozatok, a rendkívül hatásos előadások eltérítették őket a testedzéstől.

Az itt tartózkodás idejének egyik nagy élménye a napi ötszöri, bőséges, és minőségben is tökéletes étkezései voltak. Mégsem ez volt a leghatásosabb eszköze az életmód befolyásolásának. Bár, az étkezési szokások fokozatos, de gyors megváltozása látványos eredménnyel járt, az kevésbé volt feltűnő, ami tudatban lezajló folyamatok eredményeképpen jött létre a bentlakóknál. Az agresszió, az eddig még nem tapasztalt érzések megjelenése, mint a gyűlölet, vagy az empátia teljes visszahúzódása természetes velejárója volt az itt végzett munkának. A folyamat lassan, de biztosan haladt az egyén elszigetelődése felé. A végkifejlet közeledtével már egyáltalán nem volt fontos, mi volt azelőtt, egyáltalán nem létezett az azelőtt, csak a biztos, de kilátástalan jövő kibontakozása látszott elfogadhatónak.

Kelemen bejárta az intézet területének nagy részét, de nem találta a fiát az újoncok között. Azt sikerült megtudnia, hogy sürgősséggel hozták be, egy névtelen feljelentés következményeként. Egy internetes fórumon megjelent színházi kritikája miatt jártak el a hatóságnál, és követelték a szerző legszigorúbb felelősségre vonását. A cikkében azt kifogásolta, hogy az előadás inkább hasonlított egy szappanoperára, leereszkedve egy tévésorozat színvonalára, amit az értő közönség méltán kifogásolhat, mint Shakespeare eredeti művére. Igazából nem volt értő közönség, az előadásnak nagy sikere volt a megjelentek körében. Különösen az a jelenet kapott nagy tapsot, ahol Rómeó magához tér, és csókjával feltámasztja az önkezével életének véget vető Júliát, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. A cikkben szó esett az újabban elterjedt szokásról is, az előadást gyakran megszakító, különféle reklámok bejátszásáról.

A beutaltak nem hagyhatták el az intézményt a kezelés időtartama alatt, de nem volt rá példa, hogy ez bárkinek eszébe jutott volna. Egyedül Kelemen volt elégedetlen a falak mögötti élettel, vagy legalábbis, nem tudott róla, hogy rajta kívül mások is elvágyódtak volna innen. Már nem emlékezett rá, miért is került ide, de azt tudta, előbb-utóbb mindenkire sor kerül. Eljárt az előadásokra, szorgalmasan elolvasta a kötelező irodalmat, megnézte a sorozatokat, és megpróbálta megérteni a reklámokat is. De az empátiát, az igényességet nem sikerült kiölni belőle, és a gyűlölet, mások megbélyegzésének igénye sem vert tanyát a lelkében. Egyetlen tömegverekedésben sem vett részt, ami az itt tartózkodás utolsó heteiben egyre gyakoribbá vált, és sokszor áldozatokkal is járt. A rendészet azonban gyorsan megfékezte a megmozdulásokat, és előállította a rendbontókat. Ezek az összetűzések valójában, éles gyakorlatok voltak. Aki részt vett bennük, eljutott arra a szintre, hogy elbocsátásra alkalmasnak tartsák, és visszakerülhetett a társadalomba.
Nem akart semmi mást, csak hagyják békén. Amikor a főorvostól megtudta, hogy a fia is részt vesz a kiképzésen, közömbösséget színlelt, de alig tudta leplezni a fájdalmát. Amikor megértette, hogy nem fogja megtalálni őt, csak a kiképzés befejeztével, a falakon kívül, a társadalomban, felhagyott a kereséssel. A közben szerzett tapasztalatok azonban, elkeserítették. Látta, mi folyik itt, hogyan alakul, formálódik a tudat a lét prése alatt.

Hideg volt az éjszaka. Nem volt előrelátó, nem készült fel arra, hogy az évszakok eltolódása miatt, a nyári éjszakák is nagyon hűvösek ezen az éghajlaton. Egy szál ingben vágott neki az útnak. Alig haladt néhány száz métert a bejárat felé, amikor egy járőr közeledtére figyelt fel. Érdekes, nappal még nem látta ezeket az állig felfegyverzett embereket. Nappal csak vidám és elégedett őrökkel találkozott, akik valójában, nem is őriztek semmit, inkább útbaigazítást adtak, vagy kisebb megbízásokat teljesítettek, ha valakinek szüksége volt rá. Most azonban, félelmetesnek látszott ez a kis csapat, ahogy fürkészték a látóhatárt, mintha valaminek, vagy valakinek az eljövetelétől tartanának.

Már nem volt fiatal, de hatvan éve nem indokolta, hogy bácsinak nevezzék. Igaz, a nála sokkal fiatalabbak voltak, akik így szólították. Tőlük nem is vette rossz néven. A főorvos azonban alig idősebb nála, nem értette, miért nevezi Kelemen bácsinak? A szeméttároló fedezékéből nézte, ahogy az őrjárat elhalad mellette. Nem látták meg, de nem volt benne biztos, hogy észrevétlenül el tud jutni a főbejáratig. Itt marad, amíg megvirrad, gondolta. Most már nem mehet vissza a szálláshelyére, nappal könnyebben tud észrevétlenül mozogni. Nem töltötte haszontalanul az időt önkéntes fogságában, gondolkodott. Azon törte a fejét, miért hozták őt ide, vajon, mit követhetett el? Sejtette, hogy valamilyen különös esemény juttatta erre a helyre. Ugyanakkor azt is tudta, minden polgárra sor kerül előbb-utóbb, ez amolyan egészségügyi program. Fázott. A hideg most már nem csak kellemetlen volt, de fájdalmas is. Nagyon fáradtnak, és kimerültnek érezte magát. Tagjai elgémberedtek, nyújtózni akart a szűk helyen, de már nem tudott megmozdulni. Elaludt.
A főápoló nehezen tudta magához téríteni. A vállánál fogva rázta egy darabig, majd egy hirtelen mozdulattal felemelte az összegömbölyödött testet. Kelemen lábra állt, de kénytelen volt a főápolóra támaszkodni.
- Mióta van itt Kelemen bácsi? – Kérdezte a főápoló az öreget.
- Nem régóta. – Válaszolt Kelemen remegő hangon.
Hirtelen megértette az összefüggéseket, eszébe jutott, mi volt az esemény, ami ide juttatta. Évekig járt egy útvonalon a munkahelyére. Útközben gyakran szólították meg koldusok, hajléktalanok némi alamizsna reményében. Mindig adott, ha keveset is. Valahogy együtt érzett ezekkel az emberekkel, de nem tudta megmagyarázni, mitől van ez az empátia? Talán, a maga sorsát látta bennük. Mindig félt attól, hogy idáig jut, és azt nem éli túl. A világ nagyot változott az elmúlt években. Mintha mindenki megbolondult volna. Az emberek elfordultak egymástól, közömbösen nézték végig legjobb barátaik vergődését az adósságcsapdákban, a kilakoltatásokat, az otthonok elvesztését. A kormány telepeket hozott létre, hogy legyen hol lakniuk, de nem gondoskodott senki a megélhetésükről. Ezek a telepek lassan nyomornegyedekké váltak, ahol felütötte fejét a korábban kiirtottnak hitt betegségek többsége is. A helyzet már-már elviselhetetlenné vált, amikor valakinek eszébe jutott, hogy a baj forrása nem a szegénység elterjedésében keresendő. Létrehozták az Intézetet, amely megoldást jelentett a problémákra, és eltüntette a szegénységet, megszüntette a nyomort.

Kelemen egyik nap elhatározta, hogy nem megy dolgozni. A hajléktalanoknak szerez egy emlékezetes napot. Bement egy gyorsétterembe, rendelt egy halom ételt, majd egy bevásárlókocsiban kivitte hajléktalan ismerőseinek, és kiosztotta közöttük. Sokan nem tudták mire vélni az ajándékot, és bizalmatlanul méregették. Egy idő múlva rendőrautó jelent meg a helyszínen, majd az autóból kiszálló rendőrök kedvesen felszólították, hogy menjen velük. Kelemen nem habozott, engedelmeskedett a felszólításnak, és beült az autóba. Később megtudta, hogy az egyik hajléktalan hívta a rendőrséget a mobilján, és zaklatással vádolta Kelement. A rendőrségen meghallgatták a történetét, majd minden szó nélkül elengedték. Néhány hétre rá jött a felszólítás, vonuljon be az Intézetbe, hogy alaposan kipihenje magát, mert úgy ítélték meg a hatóságok, hogy erre, hajlott kora ellenére is szüksége van.

Most már világosan látta, mi a különbség a benti-, és a kinti világ között. Megérett benne az elhatározás, mindenképpen kijut innen. Amikor a főápoló kedvesen felsegítette, alig állt a lábán. Útban az igazgatói iroda felé lassan, magához tért, és erőre kapott. Nekiesett a főápolónak, és agyba-főbe verte a meglepett embert, miközben rasszista jelszavakat üvöltözött torka szakadtából. Csak az őrök gyors beavatkozása tudta megmenteni a főápolót a tragédiától. Kelement sikerült lecsillapítani, és az igazgató elé vinni. Nem lepődött meg, amikor az igazgató barátságosan fogadta.
- Már azt hittem, sosem teszi meg. Mi itt rengeteg energiát fektetünk abba, hogy a programot sikeresen végrehajtsuk. Még nem volt példa arra, hogy valaki ilyen állhatatosan ellenálljon a leghatékonyabb módszereknek is. De a kitartás meghozta az eredményét. Ön a mai napon távozhat az intézetből. Gratulálok!
Kelemen nem tudott szólni egy szót sem. Átvette a zárójelentését, a címeres állami okmányt, amelyben ez állt:
„Az átképzést eredményesen befejezte, őrülten távozhat a kinti világba.”

Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz. Az zavarta ugyan egy kicsit, hogy nem érez lelkifurdalást a főápoló megverése miatt, de ezen hamar túltette magát. Azon viszont komolyan elgondolkodott, miért vágyik olyan nagyon a kinti világba, hacsak valóban, nem őrült.

(Budapest, 2011. augusztus)