A hívás

- Halló! Éva, te vagy az?

- Ki lenne? Engem hívtál, nem?

- De, de. Csak olyan furcsa a hangod.

- Miért, milyen?

- Nem is tudom, olyan síron túli.

- Ne hülyéskedj, ki vagy hangosítva.

- Ja, az más.

- A körmömet festem, így nehéz lenne tartani a telefont.

- Milyen igaz.

- Miért hívtál?

- Hát, csak azért, mert megbeszéltük. Mondtad, hívjalak, ha van egy kis időm.

- Persze, emlékszem. De az már két hete volt.

- Igen, de tudod, a vizsgák.

- Én már túl vagyok rajta.

- Nekem még van egy, de azt majd később.

- Halasztod?

- Muszáj.

- Jól van, nem azért kérdeztem.

- Figyelj, megiszunk egy kávét?

- Mikor?

- Most. Itt ülök a Gongban.

- Lemenjek?

- Arra gondoltam.

- Múltkor elég szűkszavú voltál. Volt valami?

- Ha úgy vesszük.

- Hogy vennénk másképpen?

- Anyám bátyja meghalt. A hétvégén temetjük.

- Részvétem.

- Köszönöm. Ismerted?

- Nem.

- Már régóta beteg volt. Gyógyíthatatlan.

- Értem. Hiányzik?

- Nem. Húsz éve nem is láttam.

- Nem sokat meséltél a családodról, nem is tudtam, hogy problémáitok vannak.

- Nem voltak. Csak anyám. Kiborult, most a pszichiátrián van.

- Sajnálom.

- Te figyelj, mi lenne, ha este moziba mennénk?

- Jó. Hova?

- Majd kinézzük valami műsorfüzetből.

- Kérdezhetek valami intimet?

- Persze.

- Van barátnőd?

- Hát, nem te vagy a barátnőm?

- Ha úgy vesszük.

- Akkor jössz?

- Várj már! Kérdezni szeretnék még valamit.

- Rendben.

- Szeretnél gyerekeket?

- Hogy jön ez ide?

- Szeretnél, vagy nem?

- Hát persze, hogy szeretnék.

- Akkor jó. Mennyit?

- Ezen még nem gondolkodtam.

- Nem baj. Először úgy is meg kell alapoznunk az életünket.

- Az életünket? Éva, hová akarsz kilyukadni?

- Hát, te nem érzed, amit én?

- Honnan tudjam, hogy te mit érzel?

- Jaj, ne butáskodj, már annyiszor megbeszéltük. Tudod, hogy mennyire szeretlek. Úgy megijesztettél az elején, olyan furcsa volt a hangod. Olyan idegen.

- Miért, mit vártál, alig ismerjük egymást?

- Tudom, az a két év nem olyan sok, de már ismerlek annyira, hogy elkötelezzem magam.

- Szerintem, ez még korai.

- Miért?

- Mert még nem találkoztunk.

- Ne mondj ilyeneket, megrémítesz!

- Ezt a számot most néztem ki a telefonkönyvből, és amikor meghallottam a hangodat, nem tudtam ellenállni.

- Jézusom, te nem Gábor vagy?

- Nem.

- Sajnálom!

- Semmi baj. Akkor jössz?

- Hova?

- Hát ide a Gongba. Megiszunk egy kávét.

- Megyek.

(Budapest, 2016.06.05.)

A jel

Két férfi készülődik az öltözőben. Mindketten kijöttek a zuhanyzóból, és már a hajukat is megszárították. Az idősebb egy tiszta munkásruhát vesz elő, és lassan, komótosan öltözni kezd. Néha vet egy pillantást a fiatalabbra, aki leült a padra, és nem mozdul, csak bámul maga elé. Az idősebb beszélgetést kezdeményez, hogy felvidítsa a fiatalembert, akinek láthatólag nincs jókedve.

      ─ Neked mi a jeled?

      ─ Milyen jelem?

      ─ Hát az, amit a szekrényedre ragasztottak.

      ─ Nem tudom.

      ─ Az nem lehet, csak tudod, melyik az öltözőszekrényed?

      ─ Persze, hogy tudom.

      ─ Akkor azt is tudod, mi a jeled, mi van a szekrényed ajtajára ragasztva.

      ─ Nem, azt nem tudom.

      ─ Talán csak nem titok?

      ─ Miért lenne az?

      ─ Mert nem akarod elárulni.

      ─ Nem arról van szó, hogy nem akarom elárulni, egyszerűen nem tudom, és kész.

      ─ Jól van, ha te mondod. De azért mégis csak furcsa, hogy valaki nem tudja, mi a jele.

      ─ Mi ebben a furcsa?

      ─ Csak az, hogy minden nap ott öltözöl, látnod kell, milyen címke van ráragasztva a szekrényre.

      ─ Látom hát.

      ─ Akkor tudod, mi a jeled.

      ─ Nem, azt nem tudom.

      A munkásruhás, aki a befejezte az öltözést, megragadja fiatalabb társa karját, és elkezdi rángatni.

      ─ Az anyád úristenit Béla! Mit képzelsz, kivel szórakozol te? Hát miért nem mondod már meg végre, hogy mi a jeled? Hát, olyan nagy gondot okoz ez neked? Csak emlékszel valamire abból a jelből, csak megnézted alaposan, mielőtt beköltöztél abba a rohadt szekrénybe. Legalább egyszer látnod kellett, az nem létezik, hogy egyszer sem nézted meg.

      ─ Nem is mondtam én olyat, hogy nem láttam.

      ─ Na, hát akkor csak tudod, milyen volt?

      ─ Mondtam már, hogy nem emlékszem.

      ─ Hát ez a baj veletek, kisebbségiekkel. Soha nem tudjátok, hol a határ. Az ember kedveskedik, igyekszik emberszámba venni benneteket, és ti meg így háláljátok meg. Kérdezek valamit, te meg úgy teszel, mintha nem értenéd, mit akarok.

      ─ Miért, mit akar? ─ kérdezi a fiatalabb, most már érdeklődéssel. ─ Beszélgetni akar, vagy kötözködni?

      ─ Nem akarok én tőled semmit. Csak kérdeztem, hogy mi a jeled, érted?

      ─ Értem én, persze, hogy értem. De miért fontos az magának?

      ─ Most már nem fontos.

      ─ Akkor, miért kérdezte?

      ─ Mert tudni akartam. Csak úgy, minden ok nélkül, kíváncsiságból.

      ─ Nem hiszem.

      ─ Most mond meg, mi bajod van velem? Szépen kérdezem, te meg nekem támadsz, hogy valami célom van ezzel a kérdéssel, valami hátsó szándékom.

      ─ Nem úgy gondoltam, tudja úgy is. De nem kell engem itt vigasztalni, mert úgysem lehet.

      ─ No, ez meg mit jelentsen? Mi az, hogy nem lehet? Tán valami okod van rá, hogy így búslakodsz? Figyeltelek. Reggel óta nem szólsz egy szót se. Nem vagy egy közösségi ember, az egyszer biztos. A főnök csak azért nem rúgott még ki, mert jó munkaerő vagy, precíz, és pontos, megbízható.

      ─ Akár ki is rúghatna, az sem számít már ─ mondja a fiatalabb, elhaló hangon.

      ─ Ne beszélj így fiam, nincs az a nagy baj, amit ne lehetne orvosolni ─ enyhült meg az öreg.

      ─ Ez nem olyan.

      ─ Miért, csak nem csináltál valami disznóságot?

      ─ Nagyobb az én bajom annál.

      ─ Gyere, megiszunk egy-két felest, aztán, szépen elmeséled, mi az a rettentő nagy baj. ─ Az öreg megveregette a fiatalabb vállát, és elmosolyodott. ─ Nem lehet senkinek akkora baja, hogy ne lehessen segíteni rajta.

      ─ Az enyémen nem lehet Józsi bácsi, az nem egy akármilyen baj.

Sötétedett már, amikor kiléptek a gyárkapun. Az öreg határozott léptekkel indult a szemközti kocsma irányába. Hátra-hátranézett, jön-e már a Béla? Az meg csak olyan komótos léptekkel követte, mint ha nem akarózna sem az ivás, sem a beszéd, ami vár rá. De ha már egyszer megígérte, elmondja az öregnek, mi az ő baja, aztán lesz, ami lesz talán, meg is szabadul nyomasztó terhétől. Leültek egy ablak melletti asztalhoz. Hűvösek voltak már az esték, késő ősszel itt már sokan gondoltak a fűtésre, de hát az nem olcsó dolog. A fatüzelésű kazánokat sok tűzifával kell etetni, a legtöbb családban elterjedt öntöttvas kályhák is mértéktelen mohósággal nyelik a drága szenet. A szegénység nem ismeretlen a környéken. Béla a falu végén lakott cigánysoron. Rendes, dolgos embernek ismerték. Soha nem kötözködött senkivel, még csak egy hangos káromkodás sem hagyta el a száját soha. Olyan magának való ember, nem keresi a társaságot, a kocsma környékén is ritkán látni. Különös viselkedése miatt kiközösítették a cigányok, de nem fogadták be igazán a falubeliek sem. Amikor megnősült, a rokonságon kívül csak Józsi bácsit hívta meg az esküvőre. Az öreg segített neki a költözésben, a berendezésben is. Olcsón hozzá jutott egy házhoz a gyár közelében. A romos épületet Béla rendbe hozta. Mire kiderült, az asszony állapotos, már beköltözhető állapotba került a ház is.

Az öreg lehajtotta az első felest, aztán mindjárt rá a másikat is. Jobban esett így a sör, és a hatása is hamarabb jött. Megtörölte a szája szélét, de a bajszán még ottmaradt egy kis hab.

      ─ No, akkor mi is van, Béla? Mi az a nagy szomorúság, ami a lelkedet nyomja? Mert, hogy a szavadat sem hallani napok óta, de hogy még a viccet se tűrd, azt már igazán nem tudom felfogni.

      ─ Megöltem az asszonyt ─ mondta Béla halkan, nyugodt hangon, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna. Az öreg felemelkedett az asztaltól, de nyomban visszarogyott a székre. Csak nehezen tudott megszólalni.

      ─ Jól értettem? Te megölted Julit?

      ─ Meg.

Az öreg jó darabig csak nézett maga elé, nem tudott mit mondani. Amikor Bélát megismerte, nem gondolta volna, hogy a cigánysoron is élnek rendes emberek. Az előítélet mindenütt jelen volt, megosztotta a falut. A fiú más volt, mint a többiek. Munkát kapott a gyárban, és meg is becsülte. Soha nem késett, vagy nem tagadta meg, ha hosszú műszakot kellett teljesítenie többször, egymás után, mások helyett is. Tisztán, rendesen járt, mosott, vasalt magára. Nem ivott, csak nagy ritkán, ha elmentek a kollégákkal egyszer-egyszer egy kis esti kiruccanásra. Julit egy ilyen alkalommal ismerte meg. A fiatalasszony korán megözvegyült, alig egy évvel az esküvő után. Férje a vasútállomáson, részegen, kerékpárral nekihajtott a beérkező vonatnak. Béla magányosan élt, szülei már kiskorában elmentek a telepről, nélküle. Nagybátyja vette magához, de az is többször volt távol az otthonától, mint kellett volna. Csavargott az országban mindenfelé, soha nem időzött egy helyen hosszabban. Egyszer olyan sokáig maradt el, hogy az asszony kitette a szűrét. Béla jól tanult, de az érettségig már nem jutott el. Hamar megismerte az élet árnyékos oldalát, az éhezést, és a magányt. A nélkülözés pedig, nem tesz jót a szellem építésének, ott kellett hagynia a nagy reményekkel kecsegtető középiskolát. Julit nem szerette, vagy legalábbis, nem szerelemmel. Jólesett az özvegyasszony közeledése, mellette felszabadultnak érezte magát. Férje halála után, Julinak volt néhány próbálkozása, hogy enyhítse fájdalmát, de ezek a kapcsolatok nem bizonyultak tartósnak. Szabad prédának tekintették az urát elveszítő fiatalasszonyt, de hamar be kellett látniuk, Julinak többre van szüksége, mint amit ezek az alkalmi partnerek nyújtani tudnak számára.

      ─ Gyereket akarok tőled ─ mondta Bélának, már az első éjszaka után. A férfit meglepte ez a gyors, és határozott fellépés, de nem haragudott érte.

      ─ Korai az még, nagyon korai.

      ─ Hát, az lehet, de te vagy az első férfi, akihez Pistám után hozzámennék ─ hízelgett Juli a férfinak.

      ─ Hát, ha hozzám jönnél, az más ─ mondta Béla mosolyogva, és arra gondolt, amúgy is ideje már asszony után nézni, Juli meg éppen megfelelő számára. ─ Miért is ne ─ fordult az asszony felé ─, vágjunk bele! Ha hamar, hát hamar. Kit érdekel, mit mond a falu?

Ha az nem is érdekelte őket, mit szól a falu, az sokkal inkább, mit gondolnak a cigányok, akik nem fogadnak be fehér asszonyt maguk közé. Pedig, kénytelenek voltak odaköltözni a cigánysorra, amíg be nem fejeződik az újonnan vásárolt ház felújítása. Az asszony házát eladták, nem akartak abban maradni, költeni is kellett volna rá, meg aztán, ha jön a gyerek, nagyobb kell, lehetőleg a gyár közelében.

      Az öreg lassan, magához tért első meglepetéséből. Suttogóra fogta a hangját, de alig tudta visszafogni az indulatát, amikor megszólalt.

      ─ Hogyan tetted, az anyád úristenit?

      ─ Baltával.

      ─ Mikor?

      ─ Ma reggel, amikor eljöttem otthonról.

      ─ Te képes voltál otthagyni az asszonyt, és bejönni dolgozni, mintha mi sem történt volna? ─ emelte most már fel a hangját az öreg, de nyomban visszafogta magát, amikor meglátta a feléje irányuló tekinteteket. ─ Még két felest, és ennek is itt! ─ mutatott Bélára.

      ─ Találtam egy levelet az este. Mosni készült, és kiszedte a ruhákat a szennyesből, és az a kis levél kieshetett valahogyan a zsebéből. Nem vette észre. Én sem akartam elolvasni, de hát olyan feltűnő volt az írás. „Drága egyetlenem!" Így kezdődött. Akkor már tudtam, nem nekem szól, mi nem szólítottuk így egymást ─ mondta Béla, szinte csak magának, lehajtott fejjel, nem nézett fel az öregre.

      ─ Julinak szeretője volt? Ezt nehezen hiszem. Olyan jól megvoltatok.

      ─ Nem csak hogy szeretője volt, de tőle van a gyerek is.

      ─ Miket beszélsz? ─ kérdezte az öreg felháborodással a hangjában.

      ─ Úgy volt, ha mondom. Már csak egy hónap lett volna a szülésig. A levélből minden kiderül.

      Béla egy gyűrött papírlapot kotort elő a zsebéből, és átadta az öregnek. Az öreg nehezen, de végigolvasta az írást, közben bólogatott, és hümmögött magában. A kocsmáros kihozta a négy felest, és a bejárat felé mutatott.

      ─ Na, ezek már megint itt vannak. Úgy látszik, keresnek valakit.

      Az ajtón két egyenruhás rendőr lépett be, és ahogy észrevették, egyenesen Béla felé indultak. Két civil is jött mögöttük. Az egyik előre lépett, és Bélához fordult.

      ─ Maga Korom Béla?

      ─ Én vagyok ─ mondta Béla halkan, lesütött szemmel.

      ─ Álljon fel! ─ szólította meg a civil ruhás a fiatalembert. ─ Letartóztatom a felesége meggyilkolásáért.

      Béla felállt, nem ellenkezett. Már nem hallotta, amit a százados mondott neki a jogairól, amikor a bilincset hátrakulcsolt kezére tették. Ürességet érzett, és megkönnyebbülést. Csak az ajtóból nézett vissza az öregre, aki még mindig azt a gyűrött papírlapot szorongatta a kezében.

Az öreg másnap bement a munkahelyére, hogy elhozza Béla néhány holmiját a szekrényéből, amire szüksége lehet. Pestre vitték a fiút, ott hallgatják ki, ott állítják majd bíróság elé. Elállt a lélegzete, amikor beillesztette a zárba a kulcsot, és tekintete megakadt az ajtóra ragasztott jelen. Egy balta volt.

Budapest, 2012. június

Jó estét kívánok!

- Szeretkezzünk! - mondta Gál Jolánnak, nem túl nagy meggyőződéssel.
- Hogy gondolja Dezső, itt?
- Igen, drága Jolán itt. Megkívántam magát. Itt, ahogy ülünk a padon, nézve a város fényeit, és magácskát, drága Jolán, rájöttem, mi hiányzik az életemből.
- Dezső, nem mondjon ilyeneket! Olyan békés minden, és csendes. Minden kis neszt meghallani.
- Ugyan már! Sötét van, nem lát meg minket senki.
- De mégis, bárki jöhet erre Dezső, ez mégiscsak egy nyilvános park.
- Lehet, de éjfél elmúlt, és itt a kutya se jár ilyenkor. Egy dolog zavar ugyan.
- Mi zavarja, Dezső?
- Egy kicsit hűvös van. Nem vagyunk valami melegen öltözve. Rajtam is csak egy vékony zakó van.
- Nem baj Dezső. Kezdem érezni én is a bizsergést.
- Persze, mert fázol. - váltott vissza a férfi tegeződésre. Szoktak ilyet játszani, magázták egymást, és század eleji szavakat használtak.

A lány közelebb húzódott a férfihez, és megcsókolta. Teste hullámzott, Gál érezte a lány minden mozdulatát. Csókja könnyed volt, semmi erőszakos behatolás az intim szférába, egyszerűen technikás volt, semmi több. Gál visszacsókolta a lányt, de olyan szenvedéllyel, hogy nem is emlékezett rá, mikor kívánt ennyire nőt. Pedig, megegyeztek, hogy a barátságon kívül nem lehet köztük semmi. Nem is tudta pontosan, miért, mert mindig is tetszett neki a lány, és hamarosan az is kiderült, Jolán beleszeretett. A helyzetet az tette komplikálttá, hogy Gálnak volt egy komoly kapcsolata, amely időnként leomlott. Gál megsemmisülten bolyongott a világban, amíg barátnője ismét magához édesgette. Eleinte azt hitte, benne van a hiba, de miután kiderült, Éva nem tudja a hosszabb távú kötöttségeket elviselni, de nem tud Gál nélkül élni sem, ezért kisebb-nagyobb szünetet tartottak. Jolánnal egyik ilyen periódus elején ismerkedett meg. A Jolán jóval fiatalabb volt nála, de ez egyáltalán szóba sem került, egyetlen percre sem. A lány szinte azonnal beleszeretett, de sokáig nem merte kimutatni az érzelmeit. Ez a majdnem szerelmi háromszög több mint három évig tartott. Addig, amíg Gál arra az elhatározásra jutott egy szakítás után, hogy nem megy vissza Évához. A lány tudta, nem lesz könnyű dolga, a férfit nagyon megviselte a kapcsolata. Nem akart ajtóstól berontani Gál életébe, de titokban reménykedett abban, hogy van esélye a férfinél. Mindig is volt közöttük egy megmagyarázhatatlan vibrálás, de nem jutott el a kibontakozásig, csak jó érzés volt mindkettőjüknek, hogy vannak egymásnak. A születésnapokra mindig kettesben maradtak. Hol tettek egy nagyobb sétát, hol bementek egy moziba, utána egy füstös kis budai presszóba időztek egy pár órát. Ennyi volt a kapcsolatuk, és nem volt kevés. Néha kézen fogva sétáltak a várban, máskor inkább filozófiai vitákba bonyolódtak a Vérmező fái között. Egy alkalommal Gál nem tudott aludni, és felhívta a lányt.
- Szia! Nem zavarlak?
- Hülye vagy? Te sosem zavarsz. Történt valami?
- Hát, nem vagyok éppen túl jól. Van kedved sétálni?
- Fél óra, és lent vagyok.
A Gellérthegyre mentek. A lány belekarolt, és hallgatta Gál panaszait a munkájáról, és hogy mennyire elege van Éva depressziójából. A beszélgetés végére Gál teljesen kicserélődött. Akkor határozta el, hogy végleg szakít Évával.
Barátságnak indult ez a kapcsolat, de már nem tudtak egymás nélkül létezni. A fordulat akkor következett be, amikor egyik este színházban voltak, és Jolán barátnőjénél töltötték az éjszakát. Egy ágyban feküdtek, szorosan összebújva. A lány hozzásimult, és elkezdte csókolgatni a fülét. Felhevült teste enyhet keresett, de a férfi nem reagált. Valójában nem a lány ellen volt kifogása, nem a megállapodásuk betartása nehezítette a helyzetet, hanem még mindig szerette Évát, és rá gondolt.
- Nem akarod? – kérdezte Jolán egy kis sértődöttséggel a hangjában.
- Nem erről van szó, tudod.
- Nem tudom. Én megértelek, de én sem vagyok fából. Tudom, mi a bajod, még mindig Éva jár a fejedben. Rendben. De mondd meg nekem kedvesem, én most mit tegyek?
A kérdés megérintette Gált. Minden érzékével érezte a lányt, forró ajkait, hullámzó testét, szorítását, ahogy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. De a természet közbeszólt, és nem engedte, hogy Gál megtegye, amire most már annyira vágyott. Éva még benne volt, részévé vált, tudata már elengedte őt, de a teste megakadályozta, hogy beteljesítsék a vágyat, átadja magát a lánynak. A férfi levette a zakóját, és a lány vállára terítette. Hátát a pad támlájának támasztotta. Már nem fázott. A lány felkelt mellőle, és egy ügyes mozdulattal, a férfivel szemben állt meg, kissé terpeszben, majd lassan ráült a férfi térdére. Előrehajolt, hogy elérje az arcát, és csókolta, ahol érte. Gál akkor már nem ellenkezett, vágya teljesen elárasztotta testét. Benyúlt a lány felhúzódott ruhája alá. Azt már észrevette, hogy nincs rajta melltartó. Kicsi, de formás melleit kereste, mindkét kezével. Ahogy felkúszott a combokon, ismét érezte a lágy hullámzást Jolán testén. Vékony derekánál elidőzött egy kicsit, simogatta a lány gerincét, finom mozdulatokkal igyekezett célba érni, miközben a lány határozottan megragadta férfiasságának nadrágjában domborodó bizonyítékát. Elérte a csodálatos kis halmokat, tenyerébe temette, és lágyan, nagyon finom mozdulatokkal morzsolta a hidegtől kemény bimbókat.
- Jó estét kívánok! – robbant bele a szerelmi idillbe ez a mondat, miközben elemlámpa fénye villant. Nem a szemébe világított a kötelességét teljesítő közeg, hanem a pad mellé, diszkréten. Egy pillanatra csend lett. Aztán a járőr másik tagja szólalt meg.
- Mit keresnek itt, ilyen későn? Nincs hova menniük?
A lány visszahúzódott, de nem változtatott a pozícióján, csak szorosabbra húzta maga körül a zakót.
- De van. – felelte Gál, cseppen sem jókedvűen –, csak hát, elüldögéltünk itt egy kicsit, és észre sem vettük, hogy megy az idő.
Az egyik egyenruhás szemérmesen elfordult, amikor meglátta, milyen pozícióban ül a lány Gálon.
- Személyigazolványt kérek! – mondta határozottan, de időt adva arra, hogy Jolán leülhessen a padra. Gál elkezdett fázni. Remegett a teste, alig tudta kivenni a zakója zsebéből az önazonosságát igazoló okmányt. Jolán volt gyorsabb, ő nyújtotta oda először az igazolványát.
Az egyenruhás megfordult, és elvette a kis könyvecskét, és az elemlámpa fényébe tartotta.
- Szóval, elmúlt tizennyolc. Akkor semmi baj, de azért ne maradjanak itt, annyira nem biztonságos.
- Meg aztán hideg is van már. – szólalt meg az elemlámpás, még mindig kissé lefelé tartva a lámpát, egészen idáig nem mozdult.
Visszaadták Gál igazolványát is. Abban az állt, hogy családi állapota elvált, így nem tettek megjegyzést arra, mit keresnek itt együtt. A két rendőr szalutált, és udvariasan elköszöntek.
Amikor már tisztes távolba értek, Gálból kitört a nevetés, Jolán sem tudta türtőztetni magát. Kézen fogva indultak el a metró felé. Gál az órájára nézett, és látta, hamarosan indul az első metró.
- Elkísérhetlek a metróig? – kérdezte Gál huncut mosollyal.
- Hát, persze – nevetett Jolán, és megcsókolta a férfit.
A lámpák halványsárga fényénél indultak el, hogy elkezdjenek egy új napot, talán együtt, talán egymás nélkül, de mindenképpen egy élménnyel gazdagabban. Hajnalodott. Amikor elváltak, nem tudták, hogy ez volt az utolsó találkozásuk.

(Budapest, 2016. november)

Az Intézet

- Mióta van itt Kelemen bácsi? – Kérdezte a főápoló az öreget.
- Nem régóta. – Válaszolt Kelemen remegő hangon.
Fázott. Nem tudta pontosan, mennyi idő telt el azóta, hogy eldöntötte, elmegy innen. Egyre gyakrabban érezte, nincs itt semmi keresnivalója. Akkor meg minek maradjon? A főorvos nem támogatta az ötletet, meg volt róla győződve, hogy nem jött még el az ideje az öreg távozásának.
- Ugye nem gondolja Kelemen, hogy elengedhetem? Nem tehetem, amíg nem produkálja követelményeknek megfelelő szintet. Az adatokból az derül ki, hogy még a hetven százalékot sem éri el a felkészültsége. Kétségtelen, jó úton halad, de még nagyon sok a tennivaló. Legalább egy hónap kemény munka áll még előttünk – mondta a főorvos, és megveregette az öreg vállát.
- Lehet, hogy így van főorvos úr, de nekem már nincs semmi kedvem a programhoz. Belefáradtam én ebbe, kérem. Öreg is vagyok, meg aztán, hiányzik nekem a család. Fél éve nem láttam a fiamat.
- Semmi baj. Ezen segíthetünk. A fia is itt van ám! – Újságolta a főorvos, remélte, rábírja az öreget a maradásra.
- Mióta? – Kérdezte az öreg rezignáltan. A főorvost meglepte ez a reagálás. Valamilyen érzelmi kitörésre számított, de arra nem, hogy az öreg szinte közömbösen veszi tudomásul fia ittlétét.
- Egy hete. – Válaszolt szűkszavúan a főorvos.
- Meglátogathatom?
- Nem, még nem. Legalább egy hétre még szükség van a karanténban, hogy kiderüljön, nincs-e valami komoly baja. Tudja, itt két hétig mindenki megfigyelés alá kerül az elkülönítőben. De hát nem kell ezt magyaráznom, igaz? – Fordult a főorvos Kelemenhez a kérdéssel, amelyre választ nem is igazán várt. – Jól van, megoldjuk valahogy a találkozást, számíthat rám Kelemen bácsi, de azt az egy hetet ki kell várni, abból nem engedhetek.
Kelemen nem tudott várni. Elindult, hogy megkeresse a fiát. Az intézet, ahová fél éve beszállították, hatalmas területen fekszik. Nem gondolta, hogy könnyű dolga lesz, de remélte, megtalálja őt, mielőtt elbocsátják innen.

Az épületek többségében egy-négyszintesek, csak a főépület tízemeletes. Itt irodák vannak, és a személyzet szállásai. Orvosok, betegápolók, szállítók laktak, dolgoztak az épületben, amely inkább hasonlított egy szállodához, mint irodaépülethez. Könyvtár, és uszoda is rendelkezésére állt a beutaltaknak, de itt kerültek elhelyezésre a mozi-, és oktató termek is. A nap minden órájában zajlott itt az élet, éjjel-nappal folytak az előadások, a vetítések, hatalmas kivetítőkön a különféle tévésorozatok. Valójában, ezek a filmek, és tévéadások alkotják az itt végzett munka gerincét. Azt nem lehetett tudni, ki működteti az intézetet, de sejteni lehet, hogy az állam hozta létre. Költségvetésből, valamint a kormányhoz közeli vállalkozók adományaiból finanszírozzák a működését. Aki ide bekerül, az hat hónap múlva szabad, és felvilágosult polgárként hagyhatja el e falakat, és gyorsan beilleszkedik a társadalomba. A többi épület tulajdonképpen szálláshelyként funkcionált, de az ellátás egy ötcsillagos szálloda színvonalának felelt meg. A legtöbb épülethez kisebb, különálló kommunális épületek is tartoztak. Itt szaunák, uszodák, és sportpályák is működtek. Külső szemlélőnek különösnek tűnik, hogy ezek az intézmények szinte teljesen üresen állnak. Legfeljebb az új lakók vették igénybe a szolgáltatásokat egy ideig, de a jobbnál jobb tévésorozatok, a rendkívül hatásos előadások eltérítették őket a testedzéstől.

Az itt tartózkodás idejének egyik nagy élménye a napi ötszöri, bőséges, és minőségben is tökéletes étkezései voltak. Mégsem ez volt a leghatásosabb eszköze az életmód befolyásolásának. Bár, az étkezési szokások fokozatos, de gyors megváltozása látványos eredménnyel járt, az kevésbé volt feltűnő, ami tudatban lezajló folyamatok eredményeképpen jött létre a bentlakóknál. Az agresszió, az eddig még nem tapasztalt érzések megjelenése, mint a gyűlölet, vagy az empátia teljes visszahúzódása természetes velejárója volt az itt végzett munkának. A folyamat lassan, de biztosan haladt az egyén elszigetelődése felé. A végkifejlet közeledtével már egyáltalán nem volt fontos, mi volt azelőtt, egyáltalán nem létezett az azelőtt, csak a biztos, de kilátástalan jövő kibontakozása látszott elfogadhatónak.

Kelemen bejárta az intézet területének nagy részét, de nem találta a fiát az újoncok között. Azt sikerült megtudnia, hogy sürgősséggel hozták be, egy névtelen feljelentés következményeként. Egy internetes fórumon megjelent színházi kritikája miatt jártak el a hatóságnál, és követelték a szerző legszigorúbb felelősségre vonását. A cikkében azt kifogásolta, hogy az előadás inkább hasonlított egy szappanoperára, leereszkedve egy tévésorozat színvonalára, amit az értő közönség méltán kifogásolhat, mint Shakespeare eredeti művére. Igazából nem volt értő közönség, az előadásnak nagy sikere volt a megjelentek körében. Különösen az a jelenet kapott nagy tapsot, ahol Rómeó magához tér, és csókjával feltámasztja az önkezével életének véget vető Júliát, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. A cikkben szó esett az újabban elterjedt szokásról is, az előadást gyakran megszakító, különféle reklámok bejátszásáról.

A beutaltak nem hagyhatták el az intézményt a kezelés időtartama alatt, de nem volt rá példa, hogy ez bárkinek eszébe jutott volna. Egyedül Kelemen volt elégedetlen a falak mögötti élettel, vagy legalábbis, nem tudott róla, hogy rajta kívül mások is elvágyódtak volna innen. Már nem emlékezett rá, miért is került ide, de azt tudta, előbb-utóbb mindenkire sor kerül. Eljárt az előadásokra, szorgalmasan elolvasta a kötelező irodalmat, megnézte a sorozatokat, és megpróbálta megérteni a reklámokat is. De az empátiát, az igényességet nem sikerült kiölni belőle, és a gyűlölet, mások megbélyegzésének igénye sem vert tanyát a lelkében. Egyetlen tömegverekedésben sem vett részt, ami az itt tartózkodás utolsó heteiben egyre gyakoribbá vált, és sokszor áldozatokkal is járt. A rendészet azonban gyorsan megfékezte a megmozdulásokat, és előállította a rendbontókat. Ezek az összetűzések valójában, éles gyakorlatok voltak. Aki részt vett bennük, eljutott arra a szintre, hogy elbocsátásra alkalmasnak tartsák, és visszakerülhetett a társadalomba.
Nem akart semmi mást, csak hagyják békén. Amikor a főorvostól megtudta, hogy a fia is részt vesz a kiképzésen, közömbösséget színlelt, de alig tudta leplezni a fájdalmát. Amikor megértette, hogy nem fogja megtalálni őt, csak a kiképzés befejeztével, a falakon kívül, a társadalomban, felhagyott a kereséssel. A közben szerzett tapasztalatok azonban, elkeserítették. Látta, mi folyik itt, hogyan alakul, formálódik a tudat a lét prése alatt.

Hideg volt az éjszaka. Nem volt előrelátó, nem készült fel arra, hogy az évszakok eltolódása miatt, a nyári éjszakák is nagyon hűvösek ezen az éghajlaton. Egy szál ingben vágott neki az útnak. Alig haladt néhány száz métert a bejárat felé, amikor egy járőr közeledtére figyelt fel. Érdekes, nappal még nem látta ezeket az állig felfegyverzett embereket. Nappal csak vidám és elégedett őrökkel találkozott, akik valójában, nem is őriztek semmit, inkább útbaigazítást adtak, vagy kisebb megbízásokat teljesítettek, ha valakinek szüksége volt rá. Most azonban, félelmetesnek látszott ez a kis csapat, ahogy fürkészték a látóhatárt, mintha valaminek, vagy valakinek az eljövetelétől tartanának.

Már nem volt fiatal, de hatvan éve nem indokolta, hogy bácsinak nevezzék. Igaz, a nála sokkal fiatalabbak voltak, akik így szólították. Tőlük nem is vette rossz néven. A főorvos azonban alig idősebb nála, nem értette, miért nevezi Kelemen bácsinak? A szeméttároló fedezékéből nézte, ahogy az őrjárat elhalad mellette. Nem látták meg, de nem volt benne biztos, hogy észrevétlenül el tud jutni a főbejáratig. Itt marad, amíg megvirrad, gondolta. Most már nem mehet vissza a szálláshelyére, nappal könnyebben tud észrevétlenül mozogni. Nem töltötte haszontalanul az időt önkéntes fogságában, gondolkodott. Azon törte a fejét, miért hozták őt ide, vajon, mit követhetett el? Sejtette, hogy valamilyen különös esemény juttatta erre a helyre. Ugyanakkor azt is tudta, minden polgárra sor kerül előbb-utóbb, ez amolyan egészségügyi program. Fázott. A hideg most már nem csak kellemetlen volt, de fájdalmas is. Nagyon fáradtnak, és kimerültnek érezte magát. Tagjai elgémberedtek, nyújtózni akart a szűk helyen, de már nem tudott megmozdulni. Elaludt.
A főápoló nehezen tudta magához téríteni. A vállánál fogva rázta egy darabig, majd egy hirtelen mozdulattal felemelte az összegömbölyödött testet. Kelemen lábra állt, de kénytelen volt a főápolóra támaszkodni.
- Mióta van itt Kelemen bácsi? – Kérdezte a főápoló az öreget.
- Nem régóta. – Válaszolt Kelemen remegő hangon.
Hirtelen megértette az összefüggéseket, eszébe jutott, mi volt az esemény, ami ide juttatta. Évekig járt egy útvonalon a munkahelyére. Útközben gyakran szólították meg koldusok, hajléktalanok némi alamizsna reményében. Mindig adott, ha keveset is. Valahogy együtt érzett ezekkel az emberekkel, de nem tudta megmagyarázni, mitől van ez az empátia? Talán, a maga sorsát látta bennük. Mindig félt attól, hogy idáig jut, és azt nem éli túl. A világ nagyot változott az elmúlt években. Mintha mindenki megbolondult volna. Az emberek elfordultak egymástól, közömbösen nézték végig legjobb barátaik vergődését az adósságcsapdákban, a kilakoltatásokat, az otthonok elvesztését. A kormány telepeket hozott létre, hogy legyen hol lakniuk, de nem gondoskodott senki a megélhetésükről. Ezek a telepek lassan nyomornegyedekké váltak, ahol felütötte fejét a korábban kiirtottnak hitt betegségek többsége is. A helyzet már-már elviselhetetlenné vált, amikor valakinek eszébe jutott, hogy a baj forrása nem a szegénység elterjedésében keresendő. Létrehozták az Intézetet, amely megoldást jelentett a problémákra, és eltüntette a szegénységet, megszüntette a nyomort.

Kelemen egyik nap elhatározta, hogy nem megy dolgozni. A hajléktalanoknak szerez egy emlékezetes napot. Bement egy gyorsétterembe, rendelt egy halom ételt, majd egy bevásárlókocsiban kivitte hajléktalan ismerőseinek, és kiosztotta közöttük. Sokan nem tudták mire vélni az ajándékot, és bizalmatlanul méregették. Egy idő múlva rendőrautó jelent meg a helyszínen, majd az autóból kiszálló rendőrök kedvesen felszólították, hogy menjen velük. Kelemen nem habozott, engedelmeskedett a felszólításnak, és beült az autóba. Később megtudta, hogy az egyik hajléktalan hívta a rendőrséget a mobilján, és zaklatással vádolta Kelement. A rendőrségen meghallgatták a történetét, majd minden szó nélkül elengedték. Néhány hétre rá jött a felszólítás, vonuljon be az Intézetbe, hogy alaposan kipihenje magát, mert úgy ítélték meg a hatóságok, hogy erre, hajlott kora ellenére is szüksége van.

Most már világosan látta, mi a különbség a benti-, és a kinti világ között. Megérett benne az elhatározás, mindenképpen kijut innen. Amikor a főápoló kedvesen felsegítette, alig állt a lábán. Útban az igazgatói iroda felé lassan, magához tért, és erőre kapott. Nekiesett a főápolónak, és agyba-főbe verte a meglepett embert, miközben rasszista jelszavakat üvöltözött torka szakadtából. Csak az őrök gyors beavatkozása tudta megmenteni a főápolót a tragédiától. Kelement sikerült lecsillapítani, és az igazgató elé vinni. Nem lepődött meg, amikor az igazgató barátságosan fogadta.
- Már azt hittem, sosem teszi meg. Mi itt rengeteg energiát fektetünk abba, hogy a programot sikeresen végrehajtsuk. Még nem volt példa arra, hogy valaki ilyen állhatatosan ellenálljon a leghatékonyabb módszereknek is. De a kitartás meghozta az eredményét. Ön a mai napon távozhat az intézetből. Gratulálok!
Kelemen nem tudott szólni egy szót sem. Átvette a zárójelentését, a címeres állami okmányt, amelyben ez állt:
„Az átképzést eredményesen befejezte, őrülten távozhat a kinti világba.”

Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz. Az zavarta ugyan egy kicsit, hogy nem érez lelkifurdalást a főápoló megverése miatt, de ezen hamar túltette magát. Azon viszont komolyan elgondolkodott, miért vágyik olyan nagyon a kinti világba, hacsak valóban, nem őrült.

(Budapest, 2011. augusztus)

Mindenkinek megvan a maga '56-ja

A Hegedűs Gyula utca, és a Csanády utca sarkán állt egy szovjet tank. Apám a Csanády utcából igyekezett átjutni a Hegedűs Gyula utcában lakó nagyszüleimhez, hogy biztonságba helyezzen minket öcsémmel. Előző este egy akna robbant a szomszédos üres telken. A konyhába menekültünk, amikor meghallottuk a távoli robbanásokat. A vastag konyha-asztal védelmét kerestük. Játék volt ez nekünk, egy négyéves, és egy kétéves fiúnak. Mennydörgés, mondta apám, hogy megnyugtasson. Az előző napokban nagy volt a nyüzsgés nálunk. Idegen emberek érkeztek hozzánk, volt aki ott aludt nálunk, a másfél szobás albérletben, másnap továbbment. Apám előző este úgy jött haza, hogy miután elment, egész nap nem érkezett hír felőle. Nagy volt a feszültség, azt éreztem, de nem emlékszem a részletekre, csak arra az orosz katonára. Megállította apámat. Én a balján kapaszkodtam bele, öcsém a karján ült. A tank érdekelt. Nem értettem, mit beszélnek, csak apám hangjából lehetett érezni, hogy valami nagyon fontos hangzott el, egy rövid, de határozott idegen szó után, apám meghatott, remegő köszönömje. Átengedtek. Sokan akartak valahová eljutni, nem is tudom, sikerült-e, de mi átjutottunk.

A légvédelmi ágyút úgy helyezték el, hogy a berepülő szovjet gépeket semlegesíteni tudja. Napokkal korábban anyám kenyérért ment a pékhez. Ez több órás sorban állást jelentett, és nem volt biztos, hogy a sor végére jut kenyér. Dél tájban egy alacsonyan szálló szovjet gép géppuska sorozatot adott le a tömegre. Akkor határozták el a kiskatonák, hogy elhelyezik a légvédelmi üteget az üres telken. Alig adott le néhány lövést, egy bomba, vagy egy gránát harcképtelenné tette.

Az osztrák határ tűnt akkoriban a legforgalmasabb határszakasznak Magyarországon. Néhány napig minden gond nélkül át lehetett sétálni a szomszédokhoz. Több tízezren mentek el akkor szerencsét próbálni, vagy menekültek a megtorlások elől. Apám rokonai segítettek Szentgotthárdra jutni. Meg volt beszélve, hogy hajnalban jön a teherautó, és átvisz minket az osztrák oldalra. Nem tudtam, apám mit követett el, de nagyon izgatott volt, mindenáron el akarta hagyni az országot. Később tudtam meg, hogy azon a reggelen, amikor elment, csak tájékozódni akart, mi is történik valójában? A forradalom elbukott, de harcok még voltak országszerte. A szovjetek bevonulása után minden elveszni látszott. Valahol összeakaszkodott egy rendőrjárőrrel, de kisebb veréssel megúszta.

Anyám sírt, engesztelhetetlenül. Mondanom sem kell, a teherautó nélkülünk tette meg a szabadságba vezető utat. Apám soha nem bocsájtotta meg anyámnak, hogy erőt vett rajta a hazaszeretet. Kádárt gyűlölte, nem törődött bele a munkáshatalomba. Mi úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, a rendszer ellenségei vagyunk, de az életben maradás feltételeként, megalkudtunk vele. Mint annyi sok honfitársa, ő is munka nélkül maradt, a racionalizálások, az igazoló bizottságok kegyetlen döntései őt is elérték. Egy építőipari vállalat osztályvezetőjeként dolgozott, amikor kitört a forradalom.

Másfél évet töltöttünk Szentgotthárdon. Apám a kaszagyár műszaki felügyelőjeként, anyám a kultúrház vezetőjeként. Ő Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját végezte el, és a szentgotthárdi színtársulatot vezette. Apám nappal dolgozott, éjszakánként bárban zongorázott, hasznát véve a polgári nevelésnek, amelynek a zongoratanulás fontos része volt. Hogy ott viszonylag békében élhettünk, azt nagynénémnek, apám nővérének köszönhettük, aki a kaszagyár pártitkárának a felesége volt.

(Budapest, 2016. október)

Egy hullámhosszon

- Bocsánat, nem tudja, miért van itt ilyen sötét?
- Ki az? Ki szólít? Sajnos, nem látok semmit.
- Jaj, ne haragudjon, csak így ismeretlenül megszólítom! Márta vagyok.
- Semmi baj, kedves Márta. Az én nevem Ernő. Nem tudok a kérdésére válaszolni, csak nem olyan régóta vagyok itt. Még fel sem ocsúdtam kiszolgáltatott helyzetemből, és máris itt találtam magam.
- Én sem lehetek régóta itt, kedves Ernő. Nem tudom, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, de azt hiszem, elaludtam. Ez az utolsó, amire emlékszem… Ön nem fázik? Olyan hideg van itt.
- Most, hogy mondja... Nem tudom, mi ez a különös érzés, de a hangja olyan kellemes, olyan megnyugtató.
- Ne mondjon ilyeneket, kedves Ernő, mert még azt hiszem, udvarol nekem!
- Látja, ez az. Valamilyen vonzalom lehet… Igen, ön határozottan vonzó.
- Biztosan nem látja, de elpirultam.
- Nem, nem látom, így igaz, de érzem. És ez a különös.
- Akkor ezt érzem én is. Nagyon jólesik, hogy szóba áll velem, pedig már majdnem beletörődtem, hogy egyedül kell várakoznom, ebben a hűvös, és sötét helyiségben.
- Ez csak természetes, hogy nem utasítok vissza egy hölgyet. Olyan kedvesen kérdezett.
- Látja, egész életemben nem találkoztam hasonló férfival, aki azonnal szimpatikus volt, és nem okozott csalódást, amikor megszólalt.
- Nem lehetnek kellemes tapasztalatai.
- Ó, nem, ne gondolja, hogy panaszkodom, nincs miért. Szép életem volt. A férjem elhagyott ugyan, de nem váltunk haraggal el. Gyerekek nincsenek, így tudtam utazni, világot látni, volt mindenre időm.
- Miért beszél múlt időben, kedves Márta, ma már nem így van?
- Nem is tudom. Annyira megzavart ez a helyzet. Néha arra gondolok, hogy ismerjük-e a múltat, ismerjük-e magunkat annyira, hogy merjünk jövőt tervezni. Érti ugye, hogy mire gondolok?
- Értem, kedves Márta, persze, hogy értem. Nem akarom elkeseríteni, de azt hiszem, be vagyunk zárva.
- Ezt hogy érti, Ernő?
- Nem is tudom, talán fizikailag is körbe vagyunk véve, de nem erre gondolok.
- Csak nem arra gondol, hogy tehetetlenek vagyunk?
- Valahogy úgy, kedves Márta. Ön nagyon vonzó. A hangja is, de a beszélgetésünk során kibontakozó személyisége is egyre jobban megfogott. Ugye, nem bánja, ha ilyeneket mondok?
- Mondtam már, Ernő, hogy jólesik. Az érzés kölcsönös, higgye el! Zavarba hoz, és ne lepődjön meg, hogy ezt mondom, de annyira bizsergető, jó érzés magával társalogni. Lehet, hogy mi már régóta ismerjük egymást?
- Nem hiszem, hogy találkoztunk volna, de nem kizárt, hogy a tudatunk mélyén már vágytunk egymásra, vágytunk erre a találkozásra.
- Jaj, Ernő, igaza lehet. Most mégis, olyan furcsán érzem magam. Annyira zavar, hogy nem láthatom. Bevallom, most egy kicsit odabújnék magához, egyre jobban fázom.
- Éppen erről akartam mondani valamit.
- A bezártságról?
- Nem is tudom, hogy kezdjem.
- Vágjon a közepébe, Ernő, de kíméletesen, ha lehet!
- Azt tudja, Márta kedves, hogy minden érzés az agyban keletkezik? A hideg, a fájdalom, a félelem épp úgy, mint a szerelem.
- Ó, igen Ernő, tudom, mire gondol…  Igen, igen, de nem vagyok biztos benne, csak sejtés. És még meggyőződni sem tudunk róla.
- Tehát nem működik a testünk, mégis azt érezzük, hogy működik, mert az agyunkban megjelennek ezek az érzések?
- Nagyjából így van.
- Akkor hogyan van az, hogy beszélünk egymáshoz, és értjük egymást? Miért?
- Gondolkodtam ezen is. Azt hiszem, gondolatátvitel. Annyira érezzük egymást, ahogy mondják, egy hullámhosszon vagyunk, Márta.
- De én azt hiszem, beleszerettem magába Ernő, most mit tegyünk?
- Igen, érzem Márta, és én is szeretem, de nem tehetünk semmit. Ez a mi tragédiánk.
- Hogy akkor találkoztunk, amikor már nem is létezünk?
- Nem Márta, még létezünk. Csak a testünk már nem él. Az agyunk még az utolsó pillanatig is működik. Lehet, hogy…
- Nem, nem akarom tudni Ernő. Fáradt vagyok, azt hiszem, el fogok aludni, ha nem bánja.
- Nem bánom Márta kedves, nem bánom. Szép álmokat, drágám!
- Szép álmokat, Ernő kedves, szép álmokat!
A terembe két fehér köpenyes férfi lép be. Az egyik odamegy a lélegeztető géphez, és kikapcsolja a főkapcsolót. Az éles sípoló hang végre megszűnik. A monitor elsötétül, csend és végtelen nyugalom telepedik a légkondicionált kórteremre.

(Budapest, 2010. október)

Feketeruhások

A vállát rázzák, arra riad.
- Béla! Ébredj már! Jönnek a hivataltól, mindjárt tíz óra.
Valamit dünnyög, hogy nem hagyják aludni, de azért nem neheztel az asszonyra. Végül is igaza van, ilyenkor már régen fenn van, a kávéját is megitta, és átlapozta a reggeli lapokat. Tegnap messze járt, későn jutott haza. Éppen csak lezuhanyozott, bekapott néhány falatot, és már aludt is.
- Na, tessék. Már itt is vannak – mondja az asszony feldúlva.
- Nem tudod, mit akarnak?
- Nem mondták. Valami felmérés, vagy ilyesmi.
- Na de ilyenkor?
- Ezek akkor jönnek, amikor akarnak. Még jó, hogy szóltak előre.
Próbált visszaemlékezni, mikor beszélt a hivatallal, de nem tudta felidézni. Pizsamában indul a köpenyéért, hogy legalább szalonképes legyen, ha már időt sem hagynak arra, hogy rendesen felöltözzön. A szobába két öltönyös alak lép be, kopogás nélkül. Szürke szín, sötét nyakkendő. Igen, ezek a hivatal egyenruhái.
- Jó napot, Szabó úr! – köszön a magasabb hivatalnok határozottan. 
- Tessék, foglaljanak helyet az urak! – mondja Béla, de hangjában sértődöttség érződik. Mi lehet olyan sürgős, hogy idézés helyett az otthonában keresik fel?
- Szabó úr, a lényegre térek. – mondja az alacsonyabb hivatalnok, miközben leül Bélával szemben. – Önnek szerencséje van, hogy mi jöttünk. Megpróbálom kíméletesen előadni jövetelünk célját, de készüljön fel, nem lesz kellemes, amit hallani fog!
- Nem hiszem, hogy bármi meglepőt tudnának mondani – válaszol Béla határozottan.
- Hol járt ön tegnap este?
- Miért fontos ez?
- A kérdésre válaszoljon! – emeli fel hangját a kisebbik, miközben feláll a fotelból, és járkálni kezd a szobában. 
Az asszony elhúzza a függönyöket. A júniusi nap fénye árasztja el a helyiséget. Béla összehúzza a szemöldökét, nem bírja az erős fényt, szeme már nem tud alkalmazkodni a szélsőséges fényviszonyokhoz. 
- Nem emlékszem pontosan.
- Pedig, jobban tenné, ha emlékezne.
- Este a Pokol tornáca nevezetű mulatóban voltam. Találkozóm volt néhány üzletemberrel, a jövő évi piaci stratégiát beszéltük meg.
- Aláírt valamilyen szerződést? Erre emlékszik? – kérdezi a magasabb hivatalnok, és nem tűnik türelmetlennek.
Béla megpróbálja felidézni az estét. Négyen ültek egy asztalnál, vacsoráztak. Valóban, egy sötét öltönyös ember szólította meg őt, miután végzett az evéssel. Éppen vörösbort töltött a poharába, mikor ez az alak megjelent. Nem tudja felidézni az arcát, hihetetlen, de mintha nem is lett volna arca. Egy nagy könyvet tartott elé, és mutatta, hová kéri az aláírást.
- Mi ez? – kérdezte Béla a maga legtermészetesebb módján.
- Hát, a nagykönyv. Erről beszéltem önnek, amikor elrendeztük a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! Az adóssága miatt be kellett volna zárni az üzemeket, a felesége öngyilkosságot akart elkövetni, mikor megtudta, milyen helyzetbe kerültek. A lányát nem vették fel az egyetemre, elhagyta a barátja, és a macskájukat is elütötte egy autó. Ha mi nem segítünk, ön már nincstelen, és a pokol mélységes bugyraiban bolyongana.
Béla emlékezett, hogy mennyire kétségbeesett állapotban volt, amikor egy jóakarója segédkezet nyújtott, és rendezte adósságait. Meg kellett ígérnie, hogy többé nem ül kártyaasztalhoz, és nem él léha életet. Mindössze egy aláírást kérnek tőle cserébe. Meg fog jelenni egy ember egy nagy könyvvel a kezében, és kérni fogja az aláírását. Gondolatait a nagyobbik hivatalnok zavarta meg.
- Nos?
- Nos, igen. Aláírtam egy nagy könyvben. De van ennek valami jelentősége?
- Igen, van. Tudja, mit írt alá?
- Nem vagyok benne biztos, de mintha a könyvben már szerepelt volna jó néhány aláírás. Legtöbb olvashatatlan firka. 
- Igen, ez a Nagykönyv volt – mondja a kisebbik hivatalnok, és abbahagyja a járkálást. 
- Igen? És ez mit jelent? – kérdezi Béla emelt hangon, nyugalmát veszítve.
Az asszony a díványon ül, üres tekintettel néz a semmibe. Nem mozdul. A két hivatalnok ünnepélyes arcot ölt, Bélával szemben állnak meg. A kisebbik szólal meg elsőként. 
- Uram! Fontos bejelentésünk van. Ön már nem él. Halott. Érti?
- Nem.
- Nem baj. Elmagyarázom. Amikor aláírta a Nagykönyvet, minden problémája megoldódott. Pontosabban, megoldottuk. Rendeztük a kártyaadósságait is, emiatt se fájjon a feje. A lányát is felvették az egyetemre. Cserébe csak egy kis szívességet kértünk. 
- Kis szívességet? Nem emlékszem.
- Semmi gond, uram. legtöbben ilyenkor már nem emlékeznek semmire.
- Mi volt az a szívesség?
- Megvettük a lelkét, uram. Ezért jöttünk.

Fáradtan ébred. Az asszony mellette az igazak álmát alussza, csendesen horkol. Kimegy a fürdőszobába. A tükörben egy fáradt, kialvatlan arc néz vissza rá. Borotválkozás közben jut eszébe, hogy tegnap bejelentkeztek hozzá, tízre jönnek. Előtte még van néhány elintéznivalója. A lánya is hívta, hogy találkozzanak. Az egyetemi felvétellel kapcsolatban akar mondani valamit. Tart tőle, hogy nem vették fel, talán, ezt akarja megbeszélni vele. Tegnap későn ért haza, fáradt volt, bekapott néhány falatot, és már aludt is. Nem mentek jól a dolgok. Úgy nézett ki, a cég is veszteséges lesz az idén, és kártyaadósságai is vannak. A nyaralás várat magára, talán, jövőre. Pedig az asszonynak is kellene egy kis környezetváltozás. Depressziós. Csak Ivett éltette benne a lelket. Már mindent feladni készült, amikor megismerkedett a lánnyal. Ha együtt voltak, szóhoz sem tudott jutni. Ivett csak mondta a magáét. Kacagott közben, tele volt élettel. Nagy hatással van rá a lány, átalakította az ízlését. Fura mód, inkább a konzervatív öltözködés állt közelebb hozzá. Ivett választotta ki a nyakkendőjét, vagy az öltöny anyagát, amit varratott. Legutóbb együtt utaztak a metrón. A lány hangosan beszélt, olyan elsodró lendülettel, hogy nem tudott reagálni, már témát váltott, egészen máshol járt. Figyelte a lány mozdulatait. Vonzódott hozzá, de nem gondolt közeledésre, mert a lány kijelentette, nem az esete, különben is, a fiatalabbak érdeklik. Alakja tökéletes, mégis fogyókúrázik. Szeretne még vonzóbb lenni. Ahogy gesztikulál, ahogy a szavakat formálja, lenyűgözi a férfit. Szeretné megfogni a kezét. Csókolná azokat a kis piros ajkakat, de nagy önfegyelemmel hallgatja a lányt. 
Az értekezleten jó híreket kap. Egy fúzióval megoldható az adósság rendezése, és megmenthető a cég. Talán, az asszony is rendbe jön, ha sikerül pihennie egy kicsit. Délután megtudja, hogy a lányát felvették az egyetemre, de elköltözik, kollégiumba megy, Londonba. Jó nap ez, és most Ivett is itt van vele. A poharát forgatja, öntene bele egy kis vörösbort, de előbb a lánynak. Keze megáll a levegőben. A szomszéd asztalnál két fekete öltönyös alak mered rá. A hosszabbik mosolyog. A kisebb biccent felé, mintha ismerős lenne. 
- Szabó elvtárs, tessék már felébredni! – szól rá Gizike, Gál elvtárs titkárnője.
- Mindjárt kezdődik az értekezlet. Hozzak egy kávét?
- Ó, köszönöm! Igazán rendes Gizike, hogy hagyott itt elszundikálni. Tudja, tegnap nem sokat aludtam, késő éjjel értem haza. 
- Tudom, Gál elvtárs már elmesélte. Nem tudta reggel fogadni, de kérte, maradjon, amíg visszatér.
- Jólesett ez a kis alvás, kényelmes ez a heverő. 
- Na, menjen, mert már mindenki megjött. A nagy tanácsteremben vannak az elvtársak.
Béla belép a terembe. Áll a füst, az ablakok zárva. Nagy meleg van, de senkinek nem jut az eszébe, hogy szellőztessen. Odamegy az ablakhoz, és kinyitja.
- Na, végre valaki, akinek eszébe jut, hogy kinyissa! – kiáltott fel az asztal mögül Gál. - Kezdjük el elvtársak, szorít az idő!
Béla csak most látja az vörös lepellel borított asztalt. Ott ülnek sorban mögötte az üzemi bizottság tagjai, és Gál, az igazgató. Péter elvtárs a kerülettől jött, ő emelkedik elsőként szólásra.
- Elvtársak! Nem húzom az időt, nincs nekünk abból olyan sok. Azért jöttünk itt össze, hogy megtárgyaljuk Szabó elvtárs fegyelmi ügyét.
Zúgolódás a teremben. A füst már elszállt, tiszta tavaszi levegő tölti meg a termet. Béla nem érti mi történt, milyen fegyelmi ügyről van szó?
- Arra az elhatározásra jutottunk, hogy Szabó elvtárs lesz az, aki elvállalja a felelős szerepét a tűzeset ügyében.
- Miféle tűzeset? – kérdezi Béla döbbenten.
- Csak szépen sorjában, Szabó elvtárs. Te most pártmegbízatást teljesítesz. Te vagy a legalkalmasabb arra, hogy elvállald a gyújtogató szerepét a tűzesetben, ami a múlt héten történ az üzemcsarnokban.
- De hát az baleset volt – emelte fel hangját Béla.
- Lehet, de a párt-központ felelősöket akar mindenáron. És ha a párt felelőst akar, akkor megkapja. 
- Miért? Nem lehet, hogy csak egyszerű baleset volt? – kiáltott közbe egy idősebb szaki, aki már sok mindent megélt. - Tisztítás közben szikrát kapott, és kigyulladt az esztergagép. A baj az volt, hogy az olajos rongyokat még nem szállították el, és azonnal lángra kapott a ládában lévő olaj. 
- Tudjuk, mi történt – mondta Gál ellentmondást nem tűrő hangon. – De nekünk egy gyújtogatót kell produkálnunk, és ezzel most Szabó elvtársat bízzuk meg. Elvállalod, Bélám? – fordult Bélához az igazgató.
- Természetesen – mondta Béla határozottan. – A párt érdeke az első.
Tapsvihar tör ki. Bélát hősként ünnepeli az üzem. Az ajtóban két fekete öltönyös alak jelenik meg. Az egyik, az alacsonyabb, int Bélának, hogy indulhatnak. A hosszú rágyújt egy munkásra, mélyen beszívja, és hosszan fújja ki a füstöt, karikákat eregetve.

Fáradtan ébred. Minden tagja fáj. Valami történhetett, ami ennyire kivette az erejét. Csak homályosan emlékszik. Ivett jut eszébe. Csak nem vele történt valami? Mintha egy párttaggyűlésen megvádolták volna egy tűz okozásával. Négyen nem tudtak kimenekülni az égő olajos rongyoktól lángoló üzemből. Ezt is a nyakába varrják. De mi van az adósságával? Tegnap megtudta, hogy valaki kifizette helyette. Csak egy cédulát talált, egy közhelyes szöveggel: „Mindenért fizetni kell!” Az utcán jut eszébe, hogy az autót már elszállították. A metró felé veszi a lépéseit. Valaki követi. Ivett siet mögötte, hogy utolérje. 
- Béla, ne rohanj már! Mondani akarok valamit.
- Sietek, ne haragudj! 
- Jó, akkor elkísérlek. A metrón beszélhetünk.
A kocsi tömve, mozdulni nem lehet. Ivett hozzásimul. Érzi a testét. Az illata olyan, mint a citrom mézzel. Arcuk egymáshoz ér. Három éve nem szeretkezett, most mindent megadna egy ölelésért. Nem bírja tovább, a nyakát csókolja, és az ajkát. Ivett visszacsókol. Megszűnik minden, csak ők ketten. A metró fékez. Kinyitja a szemét. Ivett mosolyog. Milyen valóságos a képzelet. 
- Terhes vagyok – mondja Ivett, miközben becsukódik az ajtó. – Gábor nem használt óvszert. Csak egyszer, érted? És nem tudott vigyázni.
- Felháborító!
- És akkor azt mondja nekem, hogy nem tudja, kitől van a gyerek, és ne szédítsem, érted?
- Értem.
- Figyelsz te egyáltalán?
- Tudod, hogy nem tudok nem figyelni rád, iszom minden szavadat. Értem én, hogy gyereket vársz, és azt is vettem, hogy Gábor nem vállalja. De mit akarsz tőlem?
- Vállalod?
- Mit?
- A gyereket.
Hirtelen csend lett. Megáll az idő, vagy inkább visszaperegnek a homokszemek? Valami nem stimmel. Nem kerülhet ember ilyen helyzetbe. A vonat fékezett, mikor elé lépett, de már nem tudott időben megállni. Az utolsó, amit látott az a két feketeruhás a peronon. Egyik hosszú, langaléta, a másik olyan tömzsi, alacsony.

Fáradtan ébred. Minden tagja sajog, mintha átment volna rajta egy metrószerelvény. Sietve magára kapkodja a ruháit, még kávét sem iszik. Rohannia kell, ma nagyon sok a dolga. A kapuban összefut két fura alakkal, alig tudja kikerülni őket. Odakint süt a nap, felhőnek nyoma nincs, az eső mégis elkezd cseperegni.
 

(Budapest, 2016. július)