Az ünnepi ebéd

Amikor belépett a szobába, megcsapta az a jólismert dohos szag, amelyet annyiszor érzett már.
- Nyissunk ablakot! – mondta a társának, aki elkísérte erre a látogatásra.
Judit nem volt már fiatal, de nem fásult bele ebbe a munkába. Széthúzta a függönyöket, a szobába beáradó fény hunyorgásra késztette. Kinyitotta a kétszárnyú ablakot, és beengedte a koradélutáni friss levegőt. Addig Gábor kipakolta az ételt az asztalra. Előbb a leveses tálat, aztán a friss rántott húst. Kitálalt egy nagy tányérra, a hús mellé krumplipürét tett, és kis savanyúságot. Géza bácsi a kovászos uborkát szerette, de csak csemege uborkát találtak. Ilyenkor már nincs szezonja a napon erjesztett kovászosnak. Az öreg feltápászkodott, és felült az ágyon.
- Szép napot Géza bácsi! – köszönt rá Gábor az öregre. – Meghoztuk az ebédet. Ma Judittal jöttem.
Judit odalépett az öreghez.
- Először fürdünk, vagy eszik? – kérdezte Judit határozottan az öreget.
- Fürdünk – mondta határozottan az öreg. – Azt hiszem a pelusban is van valami.
- Nem baj. Azért jöttünk, hogy rendbe tegyük.
- Van egy rossz hírem – mondta Gábor. – Holnap nem jövünk. Judit hazautazik a szüleihez, én meg a családommal töltöm ezt az egy szabadnapomat. Itthagyom a telefonszámom, ha szükség lenne rá. Ha hív, jövök. Tudja, rám számíthat Géza bácsi.
Judit karon fogta az öreget, és kivezette a fürdőszobába. Elrendezte a pelust is. Az öregnek izomsorvadása van, nehezen mozog, segítségre van szüksége. Felajánlották neki az otthont, de nem akar bemenni. Nincs senkije, nem látogatja őt senki. Nehéz volt elintézni, hogy kijárjanak hozzá. Gábor nem is vállalta volna szívesen, ha nincs Judit, aki felajánlotta a segítségét. Naponta látogatják az öreget, elvégzik a legszükségesebb munkákat a lakásban, és minden nap hoznak meleg ételt az öregnek. Hetente egyszer összeszedik a mosnivalókat, és tiszta ágyneműt húznak.
- Készen vagyunk – mondta Judit. – Szép, tiszta pizsamát is kapott. Na, akkor üljön át ide a székbe, és lásson neki az ebédnek!
- A gyógyszereket bevette, Géza bácsi? – kérdezte Gábor.
- Minden nap beveszem – mondta az öreg, és elkezdte kanalazni a húslevest. Tudott egyedül enni, de időnként elgyengült, és akkor segítségre szorult.
Judit leült mellé, és nézte, ahogy az öreg igyekszik szabályos mozdulatokkal kanalazni az aranysárga lét.
- Ma jobban megy, mint tegnap – mondta Judit kedvesen.
- Igen, jobban is érzem magam. Jó, hogy itt vagytok aranyoskáim, nagyon sokat jelent nekem a segítségetek – válaszolt az öreg Judit megjegyzésére.
- Tudja, hogy milyen nap van ma? – kérdezte Gábor az öreget.
- Igen, karácsony van – válaszolta Géza bácsi.
Amíg Judit az öreggel volt elfoglalva, Gábor összeszedte a szennyest, és egy nagy sporttáskába tette. Felhúzta a tiszta ágyneműt is, és felállított egy kis fenyőfát is, egy világító műanyag díszt.
- Nos, én azt hiszem, mindennel megvagyunk. Hoztunk friss zsömlét, és van felvágott is a hűtőben. És hoztam egy dobozos alkoholmentes sört is, nem fog ártani. Jól alszik majd tőle.
- Tévét nézek, és közben elalszom. Az éjszakák békében telnek, de zavar, hogy időnként nem engedelmeskednek az izmaim.
- A kerekesszék a jövő héten meglesz. Mégiscsak könnyebbé válik a közlekedés. Az is lehet, csak januárban lesz belőle valami.
- Nem baj, azt a kis időt már kivárom – mondta az öreg, és nevetett hozzá.
- Azért ne erőltesse meg magát, Géza bácsi! Tudja, az erő véges, fölöslegesen ne pazarolja, nehogy baleset legyen belőle.
- Jól van, vigyázok magamra – mondta az öreg, és a sarokban elhelyezett mini karácsonyfára nézett. – Jaj, de szép! Amilyen kicsi, olyan aranyos. Kedvesek vagytok. Gábor, téged mióta is ismerlek?
- Még gyerek voltam, amikor egy erzsébetvárosi bérház gangján találkoztunk.
Judit is befejezte a mosogatást, és leült Gábor mellé.
- Mit hallok? Te voltál gyerek is? – fordult Gábor felé.
- És még hozzá milyen élénk gyerek volt – emlékezett vissza az öreg. – Mindig volt nálam kockacukor, a lovakhoz jártam az ügetőre. Aztán, ha jött velem szemben a folyosón, mindig kapott egy szemet, ha azt mondta a kérésemre, hogy faszagyerek vagyok.
- Apám nagyon haragudott ezért, de végül mindig megenyhült.
- Apád korán elment, ha jól tudom.
- Negyvenhárom éves volt. Én akkor tizennyolc.
- Pont az érettségi évében.
- Igen, ez régen volt. Már nem megyek ki a lovakhoz, inkább lottózom. A szerencsét meg kell kísérteni, hogy kegyes legyen hozzánk – mondta az öreg, és huncutul mosolygott. Judit felállt az asztaltól, és a frissen felhúzott ágyneműre mutatott.
- Jó lesz itt most pihenni egy kicsit. Ne felejtse el bevenni a gyógyszereit! – mondta kedvesen.
- Mennünk kell. Akkor, holnap nem jövünk, Géza bácsi – mondta Gábor, és ő is felállt az asztaltól. – Elviszem a mosnivalót. Nincs sok.
- Köszönöm kedveskéim, jó volt egy kicsit beszélgetni – mondta az öreg. – A régi szép idők emlékei.
- Kellemes karácsonyt Géza bácsi! – mondta Judit, és megsimogatta az öreg kézfejét.
- Várjatok! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat. Gábor fiam, nyisd ki a komód felső fiókját. Van benne egy dosszié. Az egyik a tiéd, a másik pedig Judité. De ma ne nézzetek bele. Majd, holnap.
Gábor két sárga dossziét vett ki a fiókból. A Judit feliratút átnyújtotta a lánynak.
- Aztán, nem megnézni! – szólt rá Juditra, aki úgy tett, mintha ki akarná nyitni az irattartót.
- Minden jót, Géza bácsi! – fordult vissza Gábor az ajtóból.
- Mintha a gyerekeim lennétek, szeretlek benneteket – mondta az öreg elcsukló hangon.
Becsukták maguk mögött az ajtót, és elindultak a lefelé a lépcsőn. Judit szeméből könny cseppent a blúzára, és Gábor szeme is csillogott, amikor a lányra nézett. Egymás kezét fogva mentek ki a kapun.

Judit egyedül töltötte a karácsony estét. Kis fát állított. Egy konyakot töltött magának, és lassan leengedte a torkán a nemes italt. A mai napra gondolt, az öregre, aki most először látszott boldognak, pedig, nagy fájdalmai lehettek. Másnap reggel, váratlanul csöngött a telefon. A vonal másik végén Gábor szólt bele, halkan, szinte suttogott.
- Géza bácsi meghalt az éjjel. Álmában érte a halál.
- Hogyan? Nem értem. Mi történt?
- A szomszéd talált rá reggel. Néha ránézett az öregre, és észrevette, hogy az öreg nem lélegzik. Azt mondja, olyan volt, mintha aludt volna. Álmában mosolygott.
Csak napokkal később jutott Judit eszébe a dosszié. A temetést intézték Gáborral, amikor az iratok rendezése során előkerült a sárga színű irattartó.
- Te Gábor, megnézted a dossziét, amit az öregtől kaptál?
- Nem, még nem volt időm.
- Gyere, nyissuk ki az enyémet!
Judit kinyitotta a sárga fedelű papír dossziét, és egy lottószelvényt vett ki belőle. Annak a szelvénynek az igazoló szelvényét, amelyet még hetekkel ezelőtt ő töltött ki. A dossziéban volt egy végrendelet is, amelyben Géza bácsi közli, hogy a nyertes szelvényt Juditra bízza, és a nyeremény felét rá, másik felét Gáborra hagyja. Gábor is megkapta a végrendelet egyik példányát, állt az okiratban, amelyet közjegyző hitelesített. Judit Gáborra nézett, de csak egy kisfiút látott, akinek potyognak a könnyei, és csak annyit tudott mondani átölelve a lányt.
- Úgy látszik, faszagyerek voltam. 
- Ezek szerint, én is – mondta Judit, és szorosan átölelte a férfit.

Budapest, 2019 karácsony

Kávészünet

A lány kilép az üzletből, és észreveszi a férfit, aki egyenesen a szemébe néz. Jól öltözött, jól ápolt fiatalember, olyan harmincas. Izmos felsőtest sejthető a feszülő póló alatt, de nem túlépített, inkább ízlésesen erőt sugárzó. És az a vigyor. Látta már a férfit, de nem emlékszik, hogy hol találkozhattak.
- Bocsásson meg, hogy megszólítom, de nem tudtam ellenállni. Maga gyönyörű.
A lány nem lepődött meg, tudatában volt annak, hogy vonzza a férfi tekinteteket. Egy kicsit hízelgett is neki, hogy megszólították.
- Ez a csajozós szövege?
- Valahogy ismerkedni kell, nem?
- De, természetesen. Lehetne fantáziadúsabb is.
- Nem szoktam leszólítani senkit az utcán, de most kivételt tettem. Bocs, ha kicsit bénára sikerült.
- Nincs semmi baj. Kicsit rossz a kedvem, és a szokottnál is érzékenyebb vagyok.
- Ebédelt már?
- Nem, de nem is fogok. Egy fél óra múlva vissza kell érnem a munkahelyemre.
- Egy kávé belefér?
- Van itt egy kis presszó. Jó a kávéjuk.
A férfi átvette a lánytól az egyik csomagot, és elindultak a presszó felé. Nem gondolta, hogy ilyen könnyen megy az ismerkedés. Tegnap vette észre a lányt, amikor feljött az aluljáróból a villamosmegállóba. Első látásra megdobogtatta a szívét. Ilyen gyönyörű nőt még nem látott. Együtt szálltak fel a villamosra. A lánynak beleakadt a cipősarka a lépcső rácsába, ö segített neki feladni a lábára a kiszabadított magassarkút. Aztán jött a tömeg, és elsodródtak egymástól. Jól megnézte, hol száll le a lány, hogy másnap megvárhassa. Nem gondolt semmire, csak látni szerette volna őt. Még nem fordult elő vele hasonló. Vágyott a lány közelségére. Nem ismerte őt, azt sem tudja, van-e barátja, esetleg férje? Gyűrűt nem hordott. Remélte, semmi nem nehezíti a találkozást. De ami másnap történt, arra nem számított.

A lány a szokott időben szállt le a villamosról. A megállótól nem messze, egy üzlet bejárata előtt várta. A közelben volt dolga, állásinterjúra ment egy biztosító társasághoz. Volt még annyi ideje, hogy megigyanak egy kávét. Nem kérte el a lány telefonszámát, elfelejtette, de nem is tűnt fontosnak, hiszen, akkor láthatja őt, amikor akarja. Abban bízott, hogy ma kávézás közben, lesz módja közelebb kerülni hozzá. Talán, egy randevút is kicsikarhat tőle, mindenesetre megpróbálja.
- Jónapot! – mondta a lány mellé lépve. – Nem zavarom?
- Jónapot! – szólt a lány nem titkolva, hogy lepte meg a fiú. – Nem zavar. Tudtam, hogy jön.
- Komolyan? Maga olyan látnok féle?
- Szó sincs róla – nevetett a lány. – tegnap láttam magán, hogy az átlagosnál jobban érdeklődik irántam. Vagy a kávé dobta annyira fel? Jöjjön, igyunk meg egy kávét, aztán, majd megbeszéljük, mikor tölthetünk el egy kicsit több időt egymással.
- Meglep a közvetlensége. – mondta a fiú, de nem bánta, hogy a lány randira hívta.
Megitták a kávéjukat, közben megbeszélték, hogy férjnél volt, de egy éve elváltak, és nincs barátja. A munkája leköti, de szívesen töltene egy kis időt a fiúval. Mehetnének színházba, vagy koncertekre. Régen volt már ilyen hangulatban.
- Sietnem kell. Jönnek hozzám. Ma nehéz napom van. Nincs nálam névjegy, de ha holnap megvársz, odaadom telefonszámom. A hétvégén kimehetnénk a természetbe, sétálhatnák egy pár órát. Jót tenne egy kis friss levegő, kettesben, veled – nevetett a lány, és elindult az aluljáró felé.

- Van még egy kis idő – gondolta a fiú. Jólesett a lány viselkedése, barátságos mosolya, és az, hogy a gondolatait is kitalálta. Nem is kellett kérdezni semmit. Sétált a parkban, aztán elindult reménybeli munkahelye felé. Nem készült bonyolult kérdésekre, nem volt kétsége afelől, hogy alkalmas a munkára. Az előző munkahelyét otthagyta. Nem fizetett jól, és az utóbbi hónapokban már nem jött ki a pénzből. Felment az emeletre, és leült a többi várakozó közé. Tesztet fognak kitölteni, tudta meg az egyik interjú alanytól. Utána lesz egy beszélgetés. A teszt nem volt nehéz. Úgy érezte, minden kérdésre megfelelő választ adott. Egy középkorú férfi jött be a szobába. Összeszedte a lapokat, majd elmondta, hogy kiértékelik, utána kiderül, kik vesznek részt a beszélgetésen. Fél óra szünet. – Addig igyanak meg egy kávét! Itt találkozunk – mondta férfi, és kiment a szobából.

Leültek a helyükre, és várták, kit hívnak be beszélgetésre. Mindenkit felvettek, ő maradt utoljára. Belépett az irodába, amikor szólították, és megállt az ajtóban. Szemben az íróasztalnál egy harmincas nő ült háttal a széken.
- Jónapot kívánok! – köszönt a fiú.
A nő megfordult. A férfinek elállt a lélegzete. A lány volt, akivel délben kávézott.
- Meglepődött? Ne gondolja, hogy én nem, amikor megláttam a várakozók között. Erre a pillanatra vártam. Foglaljon helyet!
A férfi leült, és a lány szemébe nézett.
- Meglepődtem, de nem bánom, hogy itt találkozunk.
- Én igen.
- Bánja, hogy találkoztunk?
- Jaj, dehogy. Azt bánom, hogy itt. Fontos neked ez az állás? – váltott a lány tegezésre.
- Bíztam benne, hogy megkapom. Jól fizet, és tetszik is a munka.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem vettelek fel. Nem, ne gondold, hogy a teszt nem sikerült, tied a legjobb, de cégünk etikai szabályzata nem engedi meg, hogy közeli kapcsolatban álló kollégák függőségi viszonyban álljanak egymással.
- Ezt nem értem – válaszolt a fiú bizonytalansággal a hangjában.
- Nem? Mit nem lehet ezen érteni?
Odalépett a fiúhoz, és a kezét nyújtotta. A fiú felállt, és átölelte a lányt, aki szorosan hozzásimult.
- Látom, érted már. Mától egy pár vagyunk, te csacsi – mondta kedvesen a lány, és megcsókolta a fiút.

Budapest, 2019. december

A varjú

Meleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, - gondoltam - de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. - Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket.

- Ki vagy te? - kérdem az állatot. Nem várok választ. A varjú felröppen, tesz egy kört, és leszáll a korlátra. Nézzük egymást. Nem merem elhinni, amit látok. Mintha Juli... a szeme, olyan ismerős. Próbálok józanul gondolkodni, de ez lehetetlen. A varjú ütemesen veri a korlátot, csőre szabályos ritmust kalapál, a korlát vasán. - Te jó ég, ez morzejel - kiáltok fel a meglepetéstől. A madár megretten, de látja, nincs semmi veszély, folytatja a jelek kopogását. Ismerem a jeleket, de már régen használtam. Visszakopogom neki, hogy "Ki vagy, honnan jöttél?"
- Nem tudom, ki vagyok. Nálunk nincs olyan, hogy ki. Mindnyájan egyformák vagyunk.
- Na, jó, ez baromság. A többiek is tudnak morzézni?
- Nem, nem tudnak - néz rám meglepetten.
- Akkor, te más vagy, mint a többiek.
- Miért pont Julira gondoltál, amikor a szemembe néztél? - kopogta a madár, és a rám nézett.
- Mert ő ugrott be, az ő arcát láttam magam előtt.
- A lelkiismeret? Lehet, hogy van adósságod, és még nem törlesztettél ennyi évtized után sem?
- Igen, ez valószínű.
- Én hírt hoztam neked róla. Juli tegnap este meghalt.
- Nekem erről tudnom kell?
- Feltétlenül. Ez volt a kívánsága.
- És te kitől kaptad az utasítás, vagy mit tudom én mit, hogy ide gyere, és emlékeztess rá?
- Neked ezt nem kell tudnod. A lényeg, hogy Juli üzent, te leszel a következő.
Akkor ugrik be, hogy a varjú a halálmadár. Akkor minden érthető. Jött, hogy közölje, itt az idő.
- Mennyi időm van?
- Amennyit akarsz. Te döntöd el.
- Ezt nem értem. Akkor miért vagy itt?
- Ne akard tudni - kopogta a varjú, és elröppent a fák felett, tett egy kört, majd elindult a tó fái közé, hogy nyugovóra térjen.

Fáradtan ébredek. Micsoda ostoba álom. Kávé, zuhanyzás. Nem frissít fel. Juli jár a fejemben. Az utóbbi években gyakran gondolok rá. Vajon, milyen lenne az életem mellette?

Julit hívom. Kikerestem a számát az interneten. Nem volt könnyű megtalálni.
- Haló, tessék, itt Szűcsné.
- Juli, te vagy az?
- Gábor, istenem, Gábor! Jó hallani téged annyi évtized után.
- De jó, hogy beszélhetünk. Amikor elhagytál, hónapokig csak bolyongtam Pestimre utcáin, de nem találtalak sehol. Nem vetted fel a telefont, nem akartál beszélni velem. Nagyon fájt, Juli. Szerettelek.
- Én is téged, te csacsi.
- Akkor miért?
- Emlékszel, amikor karácsonykor megkérdeztem, akarsz-e családot tőlem? Elváltál, otthagytad a gyerekeket, és én azt gondoltam, egy család lehetünk.
- Igen, még sírtam is, annyira meghatott a kérdésed.
- Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, el kell válnunk egymástól.
- De hiszen, annyi szép emlékünk volt. Te berendezted a nyári konyhát találkahelynek, én pedig télen, törött lábbal is kerítést másztam, hogy bejussak hozzád. A szüleid nem engedtek be a házba. Már elindult a válás, de volt még egy tárgyalás. Addig hallani sem akartak rólam.
- Emlékszem, persze, hogy emlékszem. Szinte nap nem múlt el, hogy ne gondoltam volna rád.
- Akkor, miért?
- Mert nem szülhettem neked gyereket. Érted?
- Igen, értem. Később, évekkel később tudtam meg, hogy karácsony előtt azért nem találkoztunk, mert kórházban voltál, megműtöttek, és nem lehet gyereked.
- Itt volt nekem Pisti. Fel kellett nevelnem. Fájt, hogy nem tudok neked szülni.
- De szólnod kellett volna. Tudod, hogy mennyire szerettem volna veled élni.
- Igen, hibát követtem el. De hogy-hogy hívtál? Eltelt negyven év, és most jutottam eszedbe?
- Igen. Egy varjú... nem, butaság, álom volt az egész.
- Miről beszélsz?
- Tegnap egy varjú szállt a korlátra, és felismerhető morze hangokat kopácsolt. Nem, azt hiszem, megőrültem.
- Nem őrültél meg. Látod azt a fát, a kert végében?
- Igen.
- Nézd meg jobban. Mit látsz a tetején, a legfelső ágba kapaszkodva?
- Egy varjút.
- Igen. Ott van nálad, és vigyáz rád. Azt mondta, te vagy a következő, ugye?
- Honnan tudod?
- Mert itt is járt, és nekem is azt mondta.
- Tudod, ez mit jelent?
- Igen. De te is hamarosan meg fogod tudni. Tudod, mi bánt? Hogy feladtad. Három hónap elegendő volt, hogy feladd, és ne keress tovább. Ez fájt. Még egy képeslapot se kaptam a születésnapomra. Pedig vártam rád, te csacsi, évekig vártam, hiába...

A vonal megszakadt. Próbálom újra hívni a számot. Egy férfi veszi fel.
- Halló, tessék. Szűcs lakás.
- Bocsánat, Julit keresem. Az előbb beszéltünk, de megszakadt a vonal.
- Az lehetetlen uram. Juli tegnap este meghalt, nem beszélhetett vele. Maga nem Gábor, véletlenül?
- De igen, Gábor vagyok.
- Az ön nevét szólította, mielőtt eltávozott. Nagyon szerette magát.
A vonal végén csend, még hallom a férfi szuszogását, nehéz légzését.
- Örülök, hogy megismerhettem, Gábor - szólt a férfi a vonal másik végén, és letette a kagylót.